Hát először is: vállald, fiam. Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig
nem jössz rá, átok-e, áldás-e, amellett, mint minden mitológiai
adománynak, van csalafinta eleme is. Előfordulhat például, hogy hamarabb
megéred a temetésed, mint honfitársaid rájönnének, mit tudsz, ki vagy.
Akkor is fogadd el, mert ha erre hívott el a sors, hiába akarod
elkerülni. Mint a mesében a pusztulás elől menekülő kereskedőt minden
városkapuban ott várta a Halál, és rávigyorgott csorba szájával, neked
is megrendülhet polgári létformád, amiről azt hitted, maga az egyensúly.
Nincs menekülés, ha írónak születtél, fogadd el hát, méghozzá úgy, hogy
tudod, nem természetes tulajdonság a tehetséged, ugyanolyan jel rajtad,
mint valami születéssel hozott különbözés, büntetés nélkül aligha
került kezedbe az oldás-kötés hatalma, az erő, aminek révén, mint a
színész, sírásra, nevetésre ingerelhetsz, képes vagy forradalmat
előidézni, belekaphatsz kezeddel a világpolitika küllői közé, építhetsz,
rombolhatsz, s mindezt betűkkel, hangokkal, a logosz révén, aki a
továbbiakban kenyered, urad és parancsolód lesz, szegény szolga.
Igen-igen. Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam,
mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az
agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem
tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta
meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is
figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába,
utólagos felhasználás érdekében. Ártatlan leszel és életveszélyes,
jéghideg és hisztérikus, amellett szinte soha nem teheted azt, amit
voltaképpen szeretnél. Pályád kezdetén rengeteg mindent kell vállalnod,
míg viszed valamire, pályád végén, ha írói utad sikerült, megnyitsz,
bezársz, átadsz, átveszel, nyilatkozol, értekezleten ülsz, értelmetlen
körkérdésekre próbálsz válaszolni, mire feleszmélsz, közéleti
tevékenységed meggátol valódi munkádban, s ordítozol, nem bírod, meg
fogsz őrülni. Ha megbuktál, néma vénember leszel, a depressziók
pókhálójában guggolsz egy sarokban, vagy másokat faggatsz, elemzed és
barátaiddal elemezteted, töprengsz, miért sikerült másnak az, ami neked
nem, akkor is ordítozni fogsz, hogy nem bírod, hogy meg fogsz őrülni, a
végeredmény csak a részletekben tér el, igaz, hogy azokban aztán nagyon.
Ez szakma, fiam. Tanuld meg a szakmát. Egyáltalán: tanulj meg minden
megtanulhatót. Nem állítom, hogy elvágja az utadat, ha műveletlen vagy,
csak gyakran zavarba hoz majd és megszégyenít a tény. Tudom, vannak
őstehetségek, világhírű, de pallérozatlan alkotók is, akik sokat adtak
az emberiségnek, én mégis arra biztatlak, tanulj. Eleinte úgy érzed,
felesleges időpazarlás az a sok minden, amivel az iskola megtöm, még
azzal se biztatlak, hogy bizonyos történelmi korokban nem lesz egyenesen
károdra, ha olyan erkölcstelen fogalmakat ismersz például, mint a
Ionicus a minore vagy a coniugatio periphrastica, viszont előfordulhat,
hogy épp e szokatlan hangzású valamik segítenek majd eltartani a
családodat, mert nyelveket tudsz, biztos poétikai, stilisztikai
ismeretekkel rendelkezel, és a gyerekeidet iskoláztatni tudod – mondjuk –
műfordításból. Tudásod kard és bot, majd megismered a hasznát, ha
műveletlen, de előnyös kapcsolatokkal rendelkező ellenlábasod egyetlen
jól használt averbód hallatára úgy zavarba jön, hogy azonnal
kihasználhatod helyzeti előnyödet, embertársak tudásanyaga ellen nincs
orvosság, azért fél a művelt értelmiségtől a hatalom. Tanulj, megéri. A
tudásba persze sok minden beletartozik, az is, hogy megnézed, mit írt
kortársad és kollégád, mert attól, hogy dühödben vagy irigységedben
kezedbe se veszed a könyvét, még nem teszi meg neked a szívességet, hogy
kimenjen az arénából. Tegyük fel, hogy a sztár hamis, hogy „csinálták”,
vagy megszervezte önmagát, míg körbe nem járod, soha fel nem fedezed,
hol a páncélján a rés. A tudás praktikus plusz az életben, fiam.
Egyébként nem elég csak a kortársaidat ismerned, a magyar irodalom
megkezdődött valaha, te egy folyamat bizonyos szakaszának jelene vagy,
akit utódok követnek, nem tudod betájolni önmagadat Magyarországon, ha
nem ismered, kik éltek és mit dolgoztak előtted, s nem tudod elvégezni e
betájolást a világban sem, ha a magyar klasszikusok mellé nem
ismerkedel meg a világirodalom múltbeli és jelen termésével. Sok, tudom.
Nekünk se volt egyszerű. Ha csak vegetálni óhajtasz, felejtsd el, amit
mondtam, de ha igazi írónak készülsz, tanuld meg a szakmát. Amit eddig
közöltem, a mesterség technológiája volt. Van morális része is, azt is
illik megszívlelned.
Játssz gondolatban az irodalomtörténettel, képzeld el a jelenetet: egy
rettenetes öltözékű, az éhségtől tántorgó, ápolatlan, inkább holt, mint
élő vadidegen esik be Vörösmarty szobájába, akiről, ahogy a száját
kinyitja, menten kiderül, Isten választottja, ő az új idők új dala,
amely a zengzetes hexametereket és a grécizmus maradványait (ha nem
tudod, mit fed a szó, keresd Kazinczynál) úgy szétfújja, mint a
negyvenkét évvel később majd Huszton világra jövő Szép Ernő
pongyolapitypangját a szenvedély szele. Legjobb barátja, legnagyobb
ellensége, önmaga folytatása, az Utód áll vele szemben, és a SZÓZAT
szerzőjének kezében a sorsa. Ne hidd, hogy egyszerű pillanat lehetett
döntenie ennek a nagyon nagy költőnek saját leendő művészi ellenfeleiről
– ő úgy határozott, ahogy a szakma becsülete megkívánta: szálljon a
madár, nyisson új távlatot, szülessék meg az új; ha kell, ő majd
hátralép egy kis lépéssel, csak addig lesz kínos a fáziskülönbség, amíg a
sznobok rá nem eszmélnek arra, ki-ki monas, a valódi tehetségek nemhogy
elférnek egymás mellett az irodalom EKG-szalagjának jelzéseiben, de még
örülnek is, hogy nincsenek egyedül a dicsőség steril levegőjében.
Ahogy
Vörösmarty ráismert Petőfire, úgy ismert rá Petőfi Arany Jánosra, és
így ismerj rá te is valamikori riválisodra, aki akkor is a legjobb
barátod, ha éppen azt mondja rólad, őslelet vagy, múzeumi tárgy, tavalyi
kalendárium. Tanulj a klasszikusoktól alkotói bátorságot és jellemet,
segítsd az utánad következő nemzedéket. Megsértheted ezt a szakmai
etikát, hiába tennéd, neveden rajta maradna a horgerizmus vádja, a
tehetség meg átszárnyalna fejed felett. Az utókor mindig helyre rak
minden tévedést, nézd meg, hogy próbált meg mindent Gyulai, hogy meg ne
szólalhasson szegény Vajda, mit összeintrikált Jókai ellen is, de – sidera fulgent,
mondja a jó latin – csillagok voltak, ma is fénylenek. Letakarhatod
kalappal az üstököst, elég a kalapod, Virgil. Ha igazi író vagy, akkor
bíznod kell saját tehetségedben, amely persze hogy másnemű lesz, mint az
elődödé vagy utódodé, de annak idején, amikor a te szavad fémjelezte a
szakma akkori eredményét, megalkotta a maga aere perenniusá-t. (Horatius. Latinul is tudni kell!)
Ha sérelem ér, ne izgasd fel magad, nemcsak mert nem érdemes, de olyan
meddő. Ha támadnak, hát támadnak, indulj ki először abból, hátha igazuk
van, ezt nem könnyű megemészteni, azonos időpontban többnyire nem is
lehet, néha évekbe telik, míg rászánod magad arra, hogy felnyisd
valamelyik könyvedet, s akkor elámulsz, miért kaptál annak idején
idegrohamot és kívántál kínos halált kritikusod fejére, ez vagy az
csakugyan nem hibátlan. Ha akkor éltél volna, amikor az én nemzedékem,
más volna a helyzet, akkor, ahogy jobb indulatú újságírók közölték,
kettőszáz, abban az időben igen komoly vásárlóértékű plusz forintot
eredményezett minden rúgás, amelyet frissen megjelent alkotásod kapott,
elvileg nem lett volna szabad tudomásul se vennünk a megfizetett
rágalmat, de hát emberek voltunk, fiatalok, és már csak azért is nehezen
emésztettük meg, mert esetleg a fizikai szabadságunkat veszélyeztette
az irodalmi Cabinet Noir tagja. Ezt is ki lehetett heverni valahogy,
mert nem voltunk sem örömhöz, sem bánathoz egyedül, és itt és így hívom
fel a figyelmedet: a szakma egyik alaptörvénye, hogy legyen baráti
köröd, ahová tartozol, írótársad, aki örül a sikerednek, és veled
átkozódik, ha a pályakezdő esztéta a te fejedet viszi szájában a hatalom
elé. Barátok nélkül már csak azért is véged, mert csak a barátod szeret
annyira, hogy rád ordít, ha elkanyarodol a helyes útról, ellenséged
kezét dörzsöli, és lesi, mikor töröd ki a nyakadat. Mindent adj a
barátnak, és mindent fogadj el, ismertem egy költőt, mint költő halott
már, az írt egyszer verset a nemzedékéről, s valami olyannal jellemezte
kapcsolódásukat: „mint hegymászóknak, egy kötél feszül a derekunkon”.
Kell a barát, nála dugod el az üldözött kéziratot, nála sírhatsz
szégyen nélkül, nála engedhetsz meg magadnak gyerekes pöffeszkedést.
Akinek nincs barátja, semmije sincs, mint ahogy aki nem tud szenvedélyt
érezni, az is elveszett. Ne félj a szenvedélyektől, fiam, szeretni is,
gyűlölni is tudnod kell, különben nem kapja meg a munkád azt a
lüktetést, amit a madár szíve ismer, a motor nem indul magától. Vállald
saját esetleges deformitásodat is, Galgóczyt például számtalan más
pozitív tulajdonsága mellett azért tartottam nagyra, mert biológiája
átkát úgy fogta fel, ahogy felfogta, emberi módon, mit tehetett róla
szegény, vállalta, eléggé megsínylette, hogy mint minden hasonló
mínusszal küszködő kollégája, képtelen volt valódi szerelmeseket
ábrázolni, mert sose volt alkalma bemérni, mit jelent a nőnek a férfi, a
férfinak a nő. De vállald magad, különben téged nem vállalnak, csak
önmagaddal lehetsz azonos. És vállald a negatívumaidat is, azt, hogy
néha félsz, hát hogy az isten csudájába ne félnél, mikor veszedelmesebb
szakmád van, mint az atommal kísérletezőnek, te mindig kockázattal
dolgozol, és puszta szavaddal gyilkosabb tudsz lenni, mint azok az
állítólagos gyertyák, amelyeket a rágalom szerint a gonosz protestánsok
helyeztek el Lipót császár ágya közelében.
Igaz is, Lipót. Jó, hogy eszembe jutott. Te, nincs még olyan kelendő,
kívánatos és jól értékesíthető áru, mint a becsületed, ne add el. Akkor
se add el, ha a Rádió főtitkára voltál, és évekig csak zsákoló lehettél a
nagycsarnokban amiatt, hogy nem óhajtottál belépni a pártba, akkor se,
ha rád vigyorog a kultuszminisztériumban egy félanalfabéta, és elkerget
elemi iskolába oktatni, mert ott kevesebb kárt teszel eleve ellenséges
szándékra utaló ókori ismereteiddel. Én ott voltam a szobában, amikor
Nemes Nagy Ágnes a nap felé fordította a cipőjét, amelynek alig volt
talpa már, és baráti asszisztenciával dobozfedélből szigetelőt szabott
magának, míg szép fiatal feje körül majdnem érzékelhetőek voltak a hozzá
szelídült fénykörök. Nincs tanulságosabb történet, mint Móra történelmi
festőjéé, aki Lipót császár közismerten fertelmes arcát mindig aszerint
alakította át a nagy történelmi tablón, ahogy a politikai helyzet
diktálta, a kommün idején követte Evlija Cselebi korabeli leírását: „Feje
olyan, mint a medlevi sapka vagy a balkabági mézestök, arca, mint a
rókáé, fülei nagyok, mint papucs, ajkai, mint a tevecsikóé, orra nagy,
vörös, mint a padlizsán, akkora szőrszálak állanak ki belőle, mint egy
harmincéves férfi bajusza.” Ezt az iszonyatot – írja Móra – a kommün
bukása után angyali szépségű férfivá alakította át, olyan lett az
átfestett Lipót, mint a fiatal Rákóczi Ferenc, amikor aztán „beütött
Budaörs”, csinálhatta vissza a teveszájú eredetit, mert a Habsburgok
éppen nem voltak népszerűek. Szívleld meg, fiam, mit üzen neked Móra, ha
te a te Lipótodat elkezded kozmetikázni, nem az ő szégyene lesz, a
tied, s még életedben lelepleznek, hiszen ellened bizonyít egész
Magyarország. Volt egy kollégánk, nekem egyik házassági tanúm, mikor
kínos házaspárrá váltunk a számára, úgy megtagadott bennünket, hogy
hozzá képest Iskariót amatőr, adott neki Isten csodálatos költői
képességet, eladta, mint a tojást, és tudta magáról, hogy mit csinál,
amikor elárulja, amit elárult, de azt hitte, mindent megkaphat az
élettől ezen az úton, hogy megmenekül a lyukas cipőtől, a zsákolástól, a
megaláztatástól. Nem menekült meg, rangos üldözője lett, iszonyú, korai
halál, mielőtt elment volna végképp, mindnyájunkat odakért az ágyához,
akiket veszélybe sodort, megtagadott és kinevetett, mert nem tudott
meghalni, csak a bocsánatunkkal. Ne hazudj, fiam, a művészeteddel, mert
megjárod. Még eddig megjárta mindenki.
És ajánlom figyelmedbe a Tízparancsolatot, mert annál igazabb
vezérfonal nem kerülhet a kezedbe. Ha megtartod, a magad részéről
mindent megtettél, ami a te hatalmadban áll, a többi már magasabb erők
ügye, az a halott költő, akire már céloztam, azt írta: „Nálunk hatalmasabb takácsok eresztik szálukat.”
Hagyatkozz a Legfőbb Takácsra, de tartsd meg a parancsolatokat. Ne
legyenek idegen isteneid, válaszd ki azt az istenfogalmat, amihez hű
maradsz minden körülmények közt, akkor nem kell emblémát se
cserélgetned, hol ötágú csillagot viselni a nyakadban, hol keresztet, én
azt is elfogadom, ha nem vállalod klasszikus istenképeink egyikét sem,
de akkor legalább legyen az számodra Magyarország. A faragott képek
készítésének veszedelmességére már céloztam a Lipót-portrénál, nem is
illik, nem is praktikus, a harmadik parancsolatot, ha Magyarországot
vállaltad istenfogalmadul, külön hangsúllyal elismétlem előtted: ne vedd
fel hiába az ő szent nevét. Nincs annál nyomasztóbb, fiam, mint
lépten-nyomon valami hétköznapi alkalmakra használni az ünnepre szánt
fogalmakat, ne ordítozd örökké, hogy magyar vagy, élj úgy, ahogy ebben a
történelmi időszakban egy nemzetére büszke és annak tisztességét védő
embernek élnie kell. „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót”–
kiált rád Vörösmarty, akinek volt némi jártassága a hazafi érzelmek
világában. Erőddel takarékoskodj, ha nem is a szombatot vagy a
vasárnapot szenteled meg, de vigyázz a testedre, állj meg olykor
pihenni, egy a törtetésben elnyomorodott alkotó olyan szomorú látvány.
És tiszteld apádat és anyádat, tehát Zrínyit és Balassát és Kazinczyt és
Aranyt és mindenkit, aki ebben a mesterségben hozzásegített saját
egyetlen életével ahhoz, hogy azzá légy, aki lettél, és ne lopj, mert a
kritikus felfedezi, a kortárs rád olvassa, ne ölj, gondolj Vörösmartyra,
lehet aktíve és passzíve ölni, ne öld meg féltékenységeddel az indulót,
ne öld meg mit se vétő sikeres társad emberi hírnevét gonosz
pletykával, rágalommal, irigységgel. A paráználkodás az ókorban mást
jelentett, mint ahogy a mai szóhasználat értékeli, gondolom, nem érzed
magad pusztai pásztornak, aki rászorul kecskére, szamárra, ne lépd át,
ha meg tudod állni, az általános jó ízlés és a normalitás határait, ha
meg a biológiád babrál ki veled, ne képzeld, hogy te vagy a nagy
elátkozott, nyelj egyet, peched van, próbáld tartani magadat. Nagyon
fontos alaptörvény következik, ne hazudd el más érdemét és tehetségét,
és ne tégy hamis tanúbizonyságot, mert bizony mondom, hiába teszed, mert
egyszer minden kiderül. Én számodra, ismervén gyarlóságainkat,
lazítanék a tizedik parancsolaton, de egy tekintetben nincs enyhítés, ne
vedd el embertársadnak sem ezét, sem azát, legkevésbé jó hírét, és az
örömét se vedd el, ha éppen boldog szegény, mert valami sikerül.
És ezzel kész, Virgil, és indulj el az utadon. Mögötted jó kutya üget,
hallod a körme kopogását, úgy hívják: Kétely. El ne kergesd, mert abban a
percben, amikor megszűnsz saját művészeted abszolút vivőerejében
kételkedni, véged van, jaj az írónak, aki úgy lépked, hogy azt hiszi,
tévedhetetlen. Vidd Kételyt, és fütyülj, ha félsz. Irtózatos utad lesz.
Gyönyörű utad lesz. Annyiszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a
sajátomat, s közben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom,
ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.
forrás: HOLMI 1993/10 (1489-1493.pp.)