Kaposvár, 1993. március 1.
Takáts Gyula
Kedves Barátaim,
így kell kezdenem, ilyen megszólítással, mert hasonló tartalommal és kérdésekkel a minap két levelet is kaptam. Az így egyszerűsített válaszommal most az a levél is eszembe jut, amelyet épp negyvenöt évvel ezelőtt San Paolo Olivencából kaptam hasonló tartalommal, mint a tiétek. Azt akkor egy munkácsi volt diákom írta Brazíliából. Vadászrepülő lett, s a háború befejeztével Brazíliába költözött. Megtartva és elmélyítve diákkori szenvedélyét, a magasból és nagy messziről is egyre küldte verseit Somogyba. Véleményemet kérte róluk, és hozzá néhány költői tanácsot, akárcsak a ti leveleitek, amelyek közül egyik a Csokonairól híres Csurgóról, a másik a zalai Szentgrótról érkezett.
A brazíliai levélváltásainkból kerekedett 1949-ben a HÉT LEVÉL A KÖLTÉSZETRŐL írásom, amely meg is jelent 1971-ben -még idejében, persze hiába! - az EGY KERTRE EMLÉKEZVE című esszékötetemben. Érdekes, hogy bár negyvenöt év a különbség e levelek között, mármint az olivencai, csurgói és szentgróti levelek között, de mindegyik szinte pontosan azzal kezdi, hogy van-e értelme egyáltalán "ebben a lelkileg lecsúszott kaotikus világban" verset írni. A csurgói külön hangsúlyozza "a zűrzavaros mát".
Kedves csurgói barátom, a versírás - hát még a költészet! - sohasem igazodott se az időhöz, se valami jól kinézett anyagi célhoz. A költészet úgy születik, úgy létezik, mint a hajnal. Persze jó versekkel és jó költőkkel. Létezik túl az egyre szaporodó folyóiratok és a vidéki napilapok nem éppen igényes ízlésén. Túl a versírók nagyszámú gárdáján. Túl a divatok lobogóin, melyeket hol a politika, hol a stílussá varázsolt avagy varázslandó ízlések , olykor meg a lírai érdekközösségek műhelyeinek szele lobogtat. Ilyesmit írtam akkor is a pampákról küldöttekre, és így vagyok ma is ezekkel a közös Pannóniánkból küldött verseitekkel. Akkor, negyvenöt évvel ezelőtt az egyéni hangot a politika kaptafájára szabott divat "ihlete" kezdte líránkban egyre jobban szürkíteni. Jeles költőket is megütött ez a kalapács. Hát még az olyan korú ifjakat, mint amilyenek ma ti vagytok. Úgy terjedt ez a stílus, mint az újságból való politizálás divatja. Ez ellenében, a verselő, kezdő fiataloknak írtam akkor a HÉT LEVÉL A KÖLTÉSZETRŐL esszémet.
Ma, ahogy olvasom a küldött verseiteket, újra egy kaptafaféle kísért. Formára, stílusra, mondanivalóra valami innen-onnan szedegetett "modernnek" az akarása. Elérni az egyéni, a magatoké helyett azt a nem is tudom, milyen modern "stílust".
Avantgarde vagy neoavantgarde, modern vagy posztmodern? Lényeg, ahogy látom, vers-egyenruhába bújni, hogy egyformák legyünk. Nemcsak kívül, de lassan belül is. Leveleitek sok verse alatt bátran kicserélhetném a neveiteket. Annyira egyformák ezek a szín, érzés és szókincs nélkül, hol erőltetett nyelvrontással, hol pedig versenyző cikornyákkal, utánozva azt a már-már kötelező stílust. Oly egyformák ezek a versek, mint a folyóiratokkal falun-városon versenyt szaporodó új galériák képei-művei. Ezek is egymást utánozva modernek, majd' száz évvel lemaradva a párizsi, madridi és szentpétervári képtárak és a dadaizmus műveinek dátumai után. Persze így is lehet - száz év mínusszal - nem lemaradni. Hangosan és követelőzve...
Erre figyeljetek, mert mintha a HÉT LEVÉL után majd ötven évvel, ha nem is politikai zászló alatt, de mintha újra valami, még nem is tudják vers-modor kaptafája kísértene. Valami "rend" keresése vagy éppen a rendtevés a költészetben?
Erről szólni kellett, ám arról a néhány versetekről is, amelyek megszólítottak az említett szürkéből. Ezek azok a versek, amelyek a saját hangot keresik, és nem egy "modern" versközízlés divatját utánozzák. Ezekben kísért az az út, amely a modernből, a posztmodernből is az igazi újhoz vezet. A költői egyéniségről beszélek, amely nélkül nincs és nem is lehet költészet. Azaz ne egy stílushoz, hanem önmagatokhoz legyetek hasonlók.
Alkossatok, és ne utánozzatok. A modernből és a posztmodernből is csak így születhet a jó vers. Azaz új, és a se időhöz, se divathoz nem kötött hasznos szép. Az "önmagunk csendjéből" a líra. Abból a mostból -amelyik se irodalmi, se életstílusban sohasem azonos a késszel, és nem rögzíthető az újjal sem. A kész csak a pillanat. Nézzetek tehát mindig előre, amely egyre hozza a változást. Az egyéniségen át a parancsoló egyre újabb újat. Nem abból vagy ebből a mára hitelesített stílusból. Olvassátok csak a verseket...
A sok egyforma újdonság bizony szürkeséget hozott. Járjatok tehát Szentgróton és Csurgón is a saját utatokon, és akkor ti is megtaláljátok azt a "szeplőt" Lilla mellén.
Kedves barátaim, persze ez bizony se nem recept, se nem a kért tanács a versíráshoz, mert ahhoz nincs. A tehetségen és a versírás létező, bujkáló kényszerén túl azért megemlítem még a fegyelemmel párosult szorgalmat is.
Köszönöm a bizalmatokat, és elnézést kérve ezért a kettős megszólítású egy levélért is, de persze külön-külön is barátsággal várlak személyesen is benneteket., verseitekkel együtt a jövőben is, üdvözlettel
Takáts Gyula