Takáts Gyula levele - HOLMI 1993. szeptember

                                                                             Kaposvár, 1993. március 1.

Kedves  Barátaim,
így  kell  kezdenem, ilyen  megszólítással, mert  hasonló tartalommal és kérdésekkel  a minap  két levelet is kaptam. Az  így egyszerűsített válaszommal  most az a levél  is eszembe jut, amelyet  épp negyvenöt évvel ezelőtt San Paolo Olivencából kaptam hasonló tartalommal, mint a tiétek. Azt akkor egy munkácsi volt diákom írta Brazíliából. Vadászrepülő  lett, s a háború befejeztével Brazíliába  költözött. Megtartva és elmélyítve diákkori szenvedélyét, a magasból és nagy messziről is egyre küldte verseit Somogyba. Véleményemet  kérte róluk, és hozzá néhány költői tanácsot, akárcsak a ti leveleitek, amelyek közül egyik a Csokonairól híres Csurgóról, a másik a zalai  Szentgrótról érkezett.
  A  brazíliai  levélváltásainkból kerekedett 1949-ben a HÉT LEVÉL A KÖLTÉSZETRŐL írásom, amely meg is jelent 1971-ben -még idejében, persze hiába! - az EGY  KERTRE  EMLÉKEZVE című esszékötetemben. Érdekes, hogy bár negyvenöt év a különbség e levelek között, mármint az olivencai, csurgói és szentgróti levelek között, de mindegyik szinte pontosan azzal  kezdi, hogy van-e értelme egyáltalán "ebben a lelkileg lecsúszott  kaotikus világban" verset írni. A csurgói külön hangsúlyozza  "a zűrzavaros mát".
  Kedves  csurgói  barátom, a versírás - hát még a költészet! - sohasem igazodott se az  időhöz, se  valami jól kinézett anyagi célhoz. A  költészet úgy születik, úgy létezik, mint a hajnal. Persze jó versekkel és  jó költőkkel. Létezik túl az egyre szaporodó folyóiratok és a vidéki napilapok nem éppen igényes ízlésén. Túl a versírók nagyszámú gárdáján. Túl  a divatok lobogóin, melyeket hol a politika, hol a stílussá  varázsolt  avagy varázslandó  ízlések , olykor meg a lírai érdekközösségek műhelyeinek  szele lobogtat. Ilyesmit írtam akkor is a pampákról küldöttekre, és így vagyok ma is ezekkel a közös Pannóniánkból küldött verseitekkel. Akkor, negyvenöt  évvel  ezelőtt az egyéni hangot a politika kaptafájára szabott divat  "ihlete" kezdte líránkban egyre jobban szürkíteni. Jeles költőket  is megütött  ez a kalapács. Hát még az olyan korú ifjakat, mint amilyenek ma ti  vagytok. Úgy terjedt ez a stílus, mint az újságból való politizálás divatja. Ez ellenében, a verselő, kezdő fiataloknak írtam akkor a  HÉT LEVÉL  A  KÖLTÉSZETRŐL   esszémet.
  Ma, ahogy olvasom a küldött verseiteket, újra  egy  kaptafaféle  kísért. Formára, stílusra, mondanivalóra valami  innen-onnan szedegetett  "modernnek"  az akarása. Elérni az egyéni, a magatoké helyett  azt a nem is tudom, milyen modern "stílust".
  Avantgarde vagy neoavantgarde, modern  vagy  posztmodern? Lényeg, ahogy látom, vers-egyenruhába  bújni, hogy egyformák legyünk. Nemcsak  kívül, de lassan belül is. Leveleitek sok verse alatt bátran kicserélhetném  a neveiteket. Annyira  egyformák ezek a szín, érzés és szókincs nélkül, hol erőltetett nyelvrontással, hol pedig versenyző  cikornyákkal, utánozva azt a már-már kötelező stílust. Oly egyformák ezek a versek, mint a folyóiratokkal  falun-városon versenyt szaporodó új galériák képei-művei. Ezek  is egymást utánozva modernek, majd' száz évvel lemaradva a párizsi, madridi és szentpétervári  képtárak és a dadaizmus műveinek dátumai után. Persze így is lehet - száz év mínusszal - nem lemaradni. Hangosan és követelőzve...
  Erre  figyeljetek, mert mintha a HÉT  LEVÉL  után majd ötven évvel, ha nem  is politikai zászló alatt, de mintha újra valami, még nem is tudják vers-modor kaptafája kísértene. Valami  "rend" keresése vagy éppen a  rendtevés a költészetben?
  Erről  szólni  kellett, ám arról a néhány versetekről is, amelyek megszólítottak  az említett szürkéből. Ezek azok a versek, amelyek a saját hangot keresik, és nem egy "modern" versközízlés divatját utánozzák. Ezekben  kísért  az  az út, amely a modernből, a posztmodernből is az igazi újhoz vezet. A  költői  egyéniségről  beszélek, amely nélkül nincs és nem is lehet költészet. Azaz  ne  egy  stílushoz, hanem önmagatokhoz legyetek hasonlók.
Alkossatok, és ne utánozzatok. A  modernből és a posztmodernből is  csak így születhet a jó vers. Azaz új, és a se időhöz, se divathoz nem  kötött  hasznos szép. Az  "önmagunk csendjéből" a  líra. Abból  a  mostból -amelyik  se irodalmi, se életstílusban  sohasem azonos a késszel, és nem rögzíthető  az újjal  sem. A  kész csak a pillanat. Nézzetek  tehát  mindig  előre, amely egyre  hozza  a  változást. Az egyéniségen át a parancsoló egyre újabb  újat. Nem  abból vagy  ebből   a  mára hitelesített  stílusból. Olvassátok  csak a verseket...
  A  sok  egyforma újdonság bizony szürkeséget  hozott. Járjatok  tehát  Szentgróton és  Csurgón  is a saját utatokon, és  akkor ti is megtaláljátok azt a "szeplőt"  Lilla  mellén.
  Kedves  barátaim, persze ez bizony se nem recept, se nem a kért tanács a versíráshoz, mert ahhoz  nincs. A  tehetségen és a versírás létező, bujkáló kényszerén túl azért  megemlítem még a fegyelemmel párosult szorgalmat is.
  Köszönöm  a  bizalmatokat, és elnézést  kérve ezért a kettős  megszólítású egy levélért is, de persze külön-külön  is  barátsággal várlak személyesen is benneteket., verseitekkel  együtt a  jövőben is, üdvözlettel

Takáts  Gyula