1. levél
Párizs, 1903. február 7.
Igen tisztelt Uram,
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
Igen tisztelt Uram,
levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a "Lelkem" című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a "Leopardihoz" írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.
Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Akkor azután közeledjék a Természethez. Akkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba-merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magábaszállás és magánybamerülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen; (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befeléfordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzirevivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.
Mit is mondjak még? Úgy vélem, mindent értéke szerint hangsúlyoztam; és végül azt is tanácsolnám, hogy csendesen és komolyan nőjje ki a fejlődését ; azzal zavarhatja meg a leghevesebben, ha kifelé néz és kívülről vár feleletet olyan kérdésekre, amelyekre legbensőbb érzése is talán csak legcsöndesebb órájában képes válaszolni.
Örömöt okozott , hogy írásában Horáček tanár úr nevére bukkantam; nagy megbecsülést és el nem múló hálát érzek e szeretetreméltó tudós iránt. Kérem, tolmácsolja ezt az érzésemet neki; nagyon jól esik, hogy gondol még rám és én ezt mindig értékelni fogom.
Verseit,melyeket oly barátilag bízott rám, egyidejűleg visszaküldöm Önnek. Mégegyszer megköszönöm szíves és mély bizalmát; ezzel az őszinte, legjobb tudásom szerint adott felelettel igyekeztem valamivel érdemesebbé válni rá, mint amilyen, idegen lévén, valóban vagyok.
Teljes tisztelettel és együttérzéssel
Rainer Maria Rilke
fordította: Szabó EdeRainer Maria Rilke
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
2. levél
Viareggio Pisa mellett (Olaszország)
1903. ápr. 5.
Elnézését kell kérnem, kedves és tisztelt Uram, hogy csak most emlékezem meg köszönettel február 24-i leveléről: az egész idő alatt rosszul voltam, ha nem is éppen betegség, de valami influenza-szerű bágyadtság nehezedett rám s ez mindenre alkalmatlanná tett. És végre, mivel állapotom sehogyan sem akart javulni, leutaztam ide a déli tengerpartra, amely jótékony hatásával egyszer már segített rajtam. De még korántsem vagyok egészséges, nehezemre esik az írás és ezért kap most Ön hosszabb levél helyett csak néhány sort.
Természetesen tudnia kell, hogy levelei mindig megörvendeztetnek, csak legyen elnéző a válasszal szemben, amely gyakran talán kielégítetlenül hagyja Önt; mert alapjában véve és éppen a legmélyebb és legfontosabb dolgokban véghetetlenül egyedül vagyunk s hogy valaki másnak tanácsot adni, vagy máson segíteni tudjon, sok mindennek kell történnie, sikerülnie, a dolgok teljes konstellációjának kell beállnia, hogy ez csak egyszer is szerencsével járjon.
Ma csak két dolgot akarok még mondani Önnek.
Egyik az irónia:
ne hagyja, különösen a terméketlen pillanatokban, hogy uralkodjék Ön felett. Alkotó perceiben pedig igyekezzék a maga szolgálatába állítani, mint újabb eszközt az élet megragadásához. Tisztán használva ez is tiszta s nem kell miatta szégyenkeznünk; s ha túlontúl közel érzi magához, ha fél a vele való meghittség növekedésétől, - forduljon nagy és komoly tárgyak felé: ezek előtt az irónia kicsiny lesz és gyámoltalan. Keresse a dolgok mélyét: oda az irónia sohasem száll le - s ha így a nagyság széléhez ér, egyúttal tegye próbára ezt a felfogásmódot, hogy lényének valamely szükségszerűségéből ered-e. Mert komoly dolgok befolyására vagy lehámlik Önről (ha fölösleges), vagy pedig (ha valóban születéstől Önhöz tartozik) komoly szerszámmá erősödik s besorozódik eszközei közé, melyekkel művészetét alakítania kell.
És a második dolog, amiről még beszélni szeretnék Önnek, ez:
Összes könyveimből csak kevés nélkülözhetetlen számomra és kettő mindig holmijaim közt van, bárhol vagyok. Itt is velem vannak: a Biblia és a nagy dán költő, Jens Peter Jacobsen könyvei. Úgy sejtem, ismeri az ő műveit. Könnyen megszerezheti őket, mert egyrészük igen jó fordításban megjelent a Reclam Universal Bibliothek kiadásában. Vegye meg magának J. P. Jacobsen "Hat novella" c. kötetét és regényét, a "Lyhne Niels"-et s kezdjen hozzá az első kötet első novellájához, amelynek "Mogens" a címe. Egy világ fogja Önt körülvenni, egy világ boldogsága, bősége és megfoghatatlan nagysága. Éljen egy darabig ezekben a könyvekben, tanulja meg belőlük, amit érdemesnek lát, de legfőképpen szeresse őket. Ez a szeretet Önnek ezer- és százezerszeresen visszatérül s bármiként folyjék is élete, alakulásának szövevényén - s ebben biztos vagyok- úgy fog áthúzódni, mint egyik nagyon fontos fonál minden tapasztalatának, csalódásának s örömének fonalai közt.
Ha meg kellene mondanom, hogy az alkotás lényegére, mélységére és örökkévalóságára nézvést kitől tanultam valamit, csak két nevet említhetnék: Jacobsent, e nagy-nagy költőt s Auguste Rodint, a szobrászt, akihez hasonló nincsen a ma élő művészek sorában.
És most sok sikert kívánok útjaihoz!
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
3. levél
Viareggio Pisa mellett (Olaszország)
1903. ápr. 23.
Húsvéti levelével, kedves és tisztelt Uram, nagy örömöt szerzett nekem; ez a levél ugyanis sok jót árult el Önről s az a mód, ahogyan Jacobsen nagy és rokonszenves művészetéről beszélt, megmutatta, hogy nem tévedtem, amikor ebbe a teljességbe irányítottam az Ön életét sok kérdésével együtt.
Most kitárul majd Ön előtt "Lyhne Niels", a nagyszerűség és mélységek könyve; minél többször olvassuk, annál inkább úgy tűnik, hogy minden benne van, az élet legfinomabbra párolt illatától legsúlyosabb gyümölcseinek dús-zamatú, érett ízéig. Itt minden csupa megértett, megragadott, átélt s az emlékezet tovarezgő visszhangjában felismert esemény; egy élmény sem jelentéktelen, a legcsekélyebb történés is sorsként bontakozik ki és maga a sors olyan csodálatos, hatalmas szőttes, amelyben minden egyes fonalat végtelenül gyöngéd kéz vezetett s helyezett a többi mellé, hogy száz másik fonál tartsa és hordozza. Tapasztalni fogja, milyen boldogság először olvasni el ezt a könyvet és úgy fog bolyongani tömérdek meglepetése között, mint egy újfajta álomban.
De mondhatom, hogy az ember később is újból és újból ugyanezzel a bámulattal olvassa ezeket a könyveket, csodás erejükből mit sem veszítenek és semmi sem fakul el abból a meseszerűségből, amellyel elsőízben is elárasztják az olvasót.
Csak egyre jobban élvezzük őket, mindig hálásabban s valamiképpen jobban és egyszerűbben látunk, mélyül az életbe vetett hitünk s életünk boldogabb lesz és növekszik.
Később el kell olvasnia a "Grubbe Mária" sorsáról és vágyairól írt csodás könyvet, Jacobsen leveleit, naplóját és töredékeit s végül verseit, amelyek a végtelenségbe zengnek, ha fordításuk csak mérsékelt is. (Ehhez javasolnám Önnek, hogy alkalmilag vásárolja meg Jacobsen összes műveinek díszkiadását, amelyben mindez megtalálható. Három kötetben jelent meg, jó fordításban ,Eugen Diderichsnél, Lipcsében, s azt hiszem, csak 5 vagy 6 márka kötetje.)
Véleménye az "Itt rózsáknak kellene nyílni..." kezdetű (hasonlíthatatlan finomságú és formájú) műről természetesen teljesen és megtámadhatatlanul helyes azzal szemben, aki a bevezetést írta. S hadd kérjem itt rögtön arra: lehetőleg kevés esztétikai -kritikai írást olvasson, - ezek vagy pártnézetek, keménységükben megkövesedve és élettelenné válva, vagy ügyes szójátékok, amelyekben ma ez a nézet nyer, holnap az ellenkezője. A műalkotások határtalanul magányosak és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk. - Adjon mindig sajátmagának és érzésének igazat minden ilyen fejtegetéssel, ismertetéssel vagy bevezetéssel szemben; ha mégsem lenne igaza, benső életének természetes növekedése lassan és idővel más megismerésekre fogja vezérelni. Hagyja meg ítéleteinek saját csendes, zavartalan fejlődésüket, amelynek, mint minden előrehaladásnak, mélyről, belülről kell jönnie és semmivel sem kényszeríthető, vagy siettethető. Mindent ki kell hordoznunk, mielőtt megszüljük. Hagynunk kell minden benyomást, egy érzés minden csíráját egészen önmagában, a homályban, a kimondhatatlanban, az öntudatlanban, a saját értelmünk számára elérhetetlenben beteljesedni, s mély alázattal és türelemmel kell várnunk egy új világosság életrehozásának óráját: egyedül ez nevezhető művészi életnek, a dolgok megértésében és az alkotásban.
Itt nincsen időméricskélés, itt nem számít egy év, és tíz év semmi. Művésznek lenni annyit jelent: nem méregetni és nem számlálni; érni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit s tavaszi viharokban vigaszosan áll, nem félve attól, hogy a nyár ezután nem is jöhet el. Bizonyosan eljön. De csak a türelmesekhez, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság lenne előttük, oly gondtalan csendben és messzire nézve. Naponta újra tanulom, tanulom fájdalmak között, melyeknek hálás vagyok: minden a türelem!
Richard Dehmel: Úgy vagyok a könyveivel (és mellesleg szólva az emberrel is, akit futólag ismerek), hogy ha valami szép tulajdonságot fedezek fel bennük, mindig félek egy másiktól, amely ismét szétrombolhat mindent és a becsülésreméltót méltatlanná változtathatja. Ön kitűnően jellemezte őt ezzel a mondattal: "felgerjedten él és költ". - És csakugyan, a művészi átélés a nemihez oly hihetetlenül közeláll fájdalmában és örömében egyaránt, hogy e két jelenség voltaképpen egy és ugyanannak a vágynak és üdvnek két különböző formája csak. S ha gerjedelem helyett nemiséget mondhatnánk, nemiséget a maga nagy, tág, tiszta és semmi vallási tévedéstől meg nem gyanúsított értelmében, akkor az ő művészete nagyon nagy és rendkívül fontos lenne. Költői tehetségében hatalmas, szinte elemi erő van, amely kíméletlen ritmusokban lüktet és úgy tör ki belőle, mint a vulkán.
De úgylátszik, ez az erő nem mindig teljesen őszinte és póz nélkül való. (Azonban ez is egyik nagyon nehéz megpróbáltatása az alkotónak: legjobb erényei mindig öntudatlanok, meg sem sejtettek kell hogy maradjanak, ha nem akarja megfosztani őket elfogulatlanságuktól és érintetlenségüktől!) És amikor azután ez a lényén keresztüláradó erő a nemiséghez ér, nem azt a teljesen tiszta embert találja, akire szüksége lenne. Az ő nemi világa nem tökéletesen érett és tisztult, nem eléggé emberi, hanem csak férfias, - gerjedelem, mámor és nyugtalanság és tele van mindazzal az előítélettel és gőggel, amivel a férfi megterhelte és meghamisította a szerelmet. Mivel ő csak férfiként s nem emberként szeret, nemi érzésében van valami korlátolt, látszólag vad, gyűlölködő, időleges, mulandó s ez csökkenti művészetét, kettősértelművé és kétségessé teszi. Nem gáncstalan művészet ez - a kor és a szenvedély nyomta rá bélyegét - és kevés áll meg s lesz tartós belőle. (De ilyen a legtöbb művészet.) Mégis, mélységesen örülhetünk annak, ami nagy benne, csak nem kell beleszédülnünk és híveivé válnunk annak a dehmeli világnak, amely oly mértéktelenül borongós, csupa házasságtörés és zűrzavar és távoláll a valódi sorsoktól, melyek több szenvedést okoznak ezeknél a futó szomorúságoknál, de a nagyságra is több alkalmat adnak s bátrabb akaratot az örökkévalóságra.
Ami végül könyveimet illeti: én a legszívesebben mindazt elküldeném, ami csak Önnek örömöt okoz. Dehát nagyon szegény vagyok és könyveim sem enyémek többé, mihelyt egyszer megjelentek. Nem tudom megvásárolni őket és nem adhatom - mint ahogy sokszor szeretném - azoknak, akik szeretetet tanúsítanak irántuk.. Ezért legújabban megjelent könyveim címét (a kiadóéval együtt) felírom egy cédulára (egészbenvéve 12 vagy 13 könyvet írtam) és Önre bízom, kedves Uram, hogy alkalomadtán megrendelje valamelyiket.
Szívesen bízom Önre könyveimet.
Isten Önnel
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó EdeRainer Maria Rilke-je
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
4. levél
Worpswede, Bréma mellett, 1903. júl. 16.
Tíz napja lehet, hogy eljöttem Párizsból, nagyon fáradtan és gyengélkedőn, s a nagy északi alföldre utaztam, amelynek tágas rónasága, csendje és éghajlata talán rendbehozza egészségemet. De éppen hosszantartó esős időben érkeztem és a nyugtalan, szeles táj csak ma kezd egy kissé derülni; felhasználom hát ezt az első világosabb percet, hogy köszöntsem Önt, kedves Uram.
Kedves Kappus úr: sokáig válasz nélkül hagytam egy levelét, nem mintha elfelejtettem volna. Ellenkezőleg: abból a fajtából való volt, amelyet újból elolvas az ember, ha írásai közt ráakad s belőle nagyon közelről ismertem meg Önt. A május 2-iki levele volt ez s bizonyára emlékezik rá. Ha most e messze síkságok nagy csendjében olvasom, szép aggódása az életért még jobban megindít, mint ahogyan ezt Párizsban éreztem, ahol minden másként csendül és hal el a túlzott, a tárgyakat is megreszkettető zsivajban. Itt, ahol egy óriási vidék ölel körül s fölötte átzúdulnak a tengerről jövő szelek, itt érzem csak, hogy azokról a kérdésekről és érzelmekről, amelyek a maguk mélységében saját életüket élik, senki sem tud Önnek felvilágosítást adni; mert a legjobbak is elvétik a szavakat, ha azokkal valami hajszálfinomat és szinte kimondhatatlant kell kifejezniök. De mégis hiszem, hogy meg kell találnia a megoldást, ha olyasféle dolgokhoz alkalmazkodik, mint amilyenek most az én szemeimet üdítik fel. Ha a Természethez simul s benne az egyszerűhöz, a kicsinyhez, ami alig látható és oly meglepően naggyá és mérhetetlenné tud válni; ha megvan Önben az apró dolgoknak ez a szeretete és egészen egyszerű szolgaként igyekszik megnyerni annak a bizalmát, ami szegényesnek látszik: akkor az Ön számára is könnyen lesz egységesebb s valamiképpen békültebb minden, talán nem az értelmében, amely csodálkozva hátramarad, hanem legbensőbb éber tudatában és tudásában. Ön oly fiatal még, annyira a kezdet kezdete előtt áll, hogy amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után , melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe. Hiszen lehet, hogy magában hordja az alkotás és alakítás lehetőségét s ez az élet különösen tiszta és boldog fajtája; nevelje magát erre, – de fogadja el nagy bizalommal azt, ami jön, s ha a saját akaratából jön, bensője valamely szükségéből , vegye magára és ne gyűlöljön semmit.
A nemiség nehéz – ez igaz. De amit ránkróttak, súlyos, – csaknem minden komoly dolog az, és mindent komolyan kell vennünk. Csak ha ezt felismeri és eljut odáig, hogy önmagából, saját képességéből és alkatából, saját tapasztalatából , gyermekségéből és erejéből kiindulva kiharcol magának egyéni (konvenciótól és erkölcstől nem befolyásolt) állásfoglalást a nemi kérdéssel szemben, akkor nem kell többé félnie, hogy elveszíti önmagát és méltatlanná válik legbecsesebb birtokára.
A testi gyönyör érzéki élmény, éppen úgy, mint a tiszta szemlélet vagy a tiszta érzés, amellyel egy szép gyümölcs tölti el a nyelvet ; nagy, végtelen tapasztalást és tudást nyújt a világról, minden tudás színejavát és teljességét. És nem az a rossz, hogy elfogadjuk, – az a baj, hogy csaknem mindenki visszaél vele, elpazarolja, életének fáradt perceiben izgatószerül és szórakozásul használja fel s nem erőgyűjtésül a legmagasabb feszültség pillanataihoz. Hiszen az emberek még az evésből is valami mást csináltak: az egyik oldalon ínség, a másikon bőség tette zavarossá ennek a szükségletnek a tisztaságát, és ugyanilyen szomorúvá vált minden mély és egyszerű létszükséglet, amely megújítja az életet. De az egyes ember a maga számára megtisztíthatja őket és élhet tisztán (s ha ő sem képes erre, mert túlságosan függő lény, akkor ott van a magányos). Ő visszaemlékezhet rá, hogy az állatokban és növényekben minden szépség a szerelem és vágy csendes és maradandó testetöltése s láthatja, hogy az állat és növény egyforma türelemmel, készségesen egyesülve gyarapodik és növekszik, – nem fizikai kedvtelésből, nem fizikai fájdalomból, hanem szükségszerűségeknek engedve, amelyek kedvnél és fájdalomnál nagyobbak, az akaratnál és ellenállásnál hatalmasabbak. Ó, bárcsak az ember is alázatosabban fogadná, komolyabban hordozná és viselné el ezt a titkot, amely a föld legparányibb atomját is betölti, és érezné meg végre, mily rettenetesen súlyos ez, a helyett, hogy könnyen veszi. Bárcsak tisztelné ezt az ő termékenységét, amely egyetlen, akár szellemileg, akár testileg jelentkezik; mert a szellemi alkotás is a fizikaiból származik, egylényegű vele és a testi gyönyörnek mintegy lágyabb, elragadtatottabb és örökebb ismétlődése. "Alkotónak lenni, nemzeni, létrehozni" – ez a gondolat semmivé lenne a világban való folytonos igazolódása és megvalósulása nélkül, semmi az állatokból és tárgyakból kizengő ezerszólamú beleegyezés nélkül – és élvezete is azért oly leírhatatlanul szép és gazdag, mert milliók nemzésének és szülésének öröklött emlékezetével telítődött. Egyetlenegy alkotó gondolatot ezer, feledésből újjáéledő szerelmes éj tölt el fenséggel és nagysággal. És akik ilyen éjtszakákon találkoznak és ringató mámorban fonódnak össze, komoly munkát végeznek, édességet halmoznak föl, mélységet és erőt valamely eljövendő költő dalához, aki felkél majdan, hogy mondhatatlan gyönyörökről szóljon. És a jövőt idézik elő; és mégha tévednek is és vaktában ölelkeznek, a jövő mégis elközelg, életre támad egy új ember s a véletlen mélyén, amely itt látszólag történt, felébred a törvény s egy ellenállóképes, erős mag keresztülfurakodik a petesejthez, amely kitárulva úszik vele szembe. – Ne tévessze meg soha a felszín: a mélyben minden törvénnyé válik. S akik a titokkal hamisan és rosszul élnek (s ilyenek nagyon sokan vannak), csak a maguk részéről veszítik el, de mégis továbbadják, mint lezárt levelet, a nélkül, hogy tudnának róla. És ne tévelyedjék el a nevek sokfélesége s az esetek bonyolultsága között. Talán valami nagy anyaság borul közös vágyként mindenek fölé. Annak a lénynek, "aki még semmit sem teljesített" (amint Ön oly szépen mondja): a szűz leánynak a szépsége is anyaság, önmagát sejtő, készülő, aggódó és vágyakozó. Az anya szépsége szolgáló anyaság s az öregasszonyban a nagy emlékezés él. És van a férfiban is anyaság, gondolom, testi és szellemi; nemzése a szülés egy fajtája és szülés az is, amikor legbensőbb teljességéből alkot. S talán a nemek rokonabbak, mint vélnők és a világ nagy megújulása úgylehet abból ered majd, hogy a férfi és a nő megszabadulva minden téves érzéstől és ellenszenvtől, egymást nem úgy fogják keresni, mint ellentétek, hanem mint testvérek és szomszédok s úgy illeszkednek egymáshoz, mint emberek, hogy ezt a nehéz nemiséget, amely rájuk kényszeríttetett, egyszerűen, komolyan és türelmesen, – együtt hordozzák.
De ami egyszer talán sokaknak lehetséges lesz, a magányos már most előkészítheti és építheti kevésbbé tévedő kezeivel. Ezért, kedves Uram, szeresse magányosságát és a fájdalmat, amelyet okoz Önnek, viselje szépen zengő panasszal. Mert, amint mondja, távolinak érzi azokat, akik közel vannak Önhöz és ez mutatja, hogy világa már tágulni kezd. S ha közelsége távoli, akkor távolsága már a csillagok alatt van és nagyon messze; örüljön növekedésének amelybe senkit sem vihet magával és legyen jó a visszamaradókhoz, járjon biztosan és nyugodtan előttük, ne kínozza őket kétségeivel s ne rémítse bizalmával vagy örömével, – ezt úgysem tudnák megérteni. Keressen velük valami egyszerű és hű közösséget s ennek nem kell okvetlenül változnia, ha közben Ön más és más lesz is; szeresse bennük az élet egy idegen formáját és legyen kímélettel az öregedők iránt, akik félnek az egyedülléttől, amelyhez Önnek bizalma van. Kerülje el az anyagszolgáltatást a szülők és gyermekek közt mindig feszülő drámához; ez sok erejét használja el a gyermekeknek és elemészti az öregek szeretetét, amely hat és melegít, ha nem is észrevehetően. Ne kérjen tőlük tanácsot és ne számítson megértésükre, de higyjen a szeretetben, amelyet örökségként őriznek az Ön számára és bízzék benne, hogy ebben a szeretetben erő lakozik és áldás, amely alól nem kell kivonnia magát, nehogy túlmesszire menjen!
Jó, hogy mindenek előtt hivatást választ, amely önállóvá teszi Önt és minden szempontból teljesen a saját lábára állítja. Várja meg türelmesen, hogy benső élete korlátozva érzi-e magát e hivatás formája által. Én nagyon nehéznek tartom és igényesnek, mert nagyon sok konvenció terheli és feladataiban személyes felfogásnak alig enged teret. De magányossága még nagyon idegen körülmények közt is támasza és otthona lesz Önnek s belőle kiindulva mindig meg fogja találni a helyes utat.
Jókívánságaim kísérik és bizalommal gondolok Önre.
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
Tíz napja lehet, hogy eljöttem Párizsból, nagyon fáradtan és gyengélkedőn, s a nagy északi alföldre utaztam, amelynek tágas rónasága, csendje és éghajlata talán rendbehozza egészségemet. De éppen hosszantartó esős időben érkeztem és a nyugtalan, szeles táj csak ma kezd egy kissé derülni; felhasználom hát ezt az első világosabb percet, hogy köszöntsem Önt, kedves Uram.
Kedves Kappus úr: sokáig válasz nélkül hagytam egy levelét, nem mintha elfelejtettem volna. Ellenkezőleg: abból a fajtából való volt, amelyet újból elolvas az ember, ha írásai közt ráakad s belőle nagyon közelről ismertem meg Önt. A május 2-iki levele volt ez s bizonyára emlékezik rá. Ha most e messze síkságok nagy csendjében olvasom, szép aggódása az életért még jobban megindít, mint ahogyan ezt Párizsban éreztem, ahol minden másként csendül és hal el a túlzott, a tárgyakat is megreszkettető zsivajban. Itt, ahol egy óriási vidék ölel körül s fölötte átzúdulnak a tengerről jövő szelek, itt érzem csak, hogy azokról a kérdésekről és érzelmekről, amelyek a maguk mélységében saját életüket élik, senki sem tud Önnek felvilágosítást adni; mert a legjobbak is elvétik a szavakat, ha azokkal valami hajszálfinomat és szinte kimondhatatlant kell kifejezniök. De mégis hiszem, hogy meg kell találnia a megoldást, ha olyasféle dolgokhoz alkalmazkodik, mint amilyenek most az én szemeimet üdítik fel. Ha a Természethez simul s benne az egyszerűhöz, a kicsinyhez, ami alig látható és oly meglepően naggyá és mérhetetlenné tud válni; ha megvan Önben az apró dolgoknak ez a szeretete és egészen egyszerű szolgaként igyekszik megnyerni annak a bizalmát, ami szegényesnek látszik: akkor az Ön számára is könnyen lesz egységesebb s valamiképpen békültebb minden, talán nem az értelmében, amely csodálkozva hátramarad, hanem legbensőbb éber tudatában és tudásában. Ön oly fiatal még, annyira a kezdet kezdete előtt áll, hogy amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után , melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe. Hiszen lehet, hogy magában hordja az alkotás és alakítás lehetőségét s ez az élet különösen tiszta és boldog fajtája; nevelje magát erre, – de fogadja el nagy bizalommal azt, ami jön, s ha a saját akaratából jön, bensője valamely szükségéből , vegye magára és ne gyűlöljön semmit.
A nemiség nehéz – ez igaz. De amit ránkróttak, súlyos, – csaknem minden komoly dolog az, és mindent komolyan kell vennünk. Csak ha ezt felismeri és eljut odáig, hogy önmagából, saját képességéből és alkatából, saját tapasztalatából , gyermekségéből és erejéből kiindulva kiharcol magának egyéni (konvenciótól és erkölcstől nem befolyásolt) állásfoglalást a nemi kérdéssel szemben, akkor nem kell többé félnie, hogy elveszíti önmagát és méltatlanná válik legbecsesebb birtokára.
A testi gyönyör érzéki élmény, éppen úgy, mint a tiszta szemlélet vagy a tiszta érzés, amellyel egy szép gyümölcs tölti el a nyelvet ; nagy, végtelen tapasztalást és tudást nyújt a világról, minden tudás színejavát és teljességét. És nem az a rossz, hogy elfogadjuk, – az a baj, hogy csaknem mindenki visszaél vele, elpazarolja, életének fáradt perceiben izgatószerül és szórakozásul használja fel s nem erőgyűjtésül a legmagasabb feszültség pillanataihoz. Hiszen az emberek még az evésből is valami mást csináltak: az egyik oldalon ínség, a másikon bőség tette zavarossá ennek a szükségletnek a tisztaságát, és ugyanilyen szomorúvá vált minden mély és egyszerű létszükséglet, amely megújítja az életet. De az egyes ember a maga számára megtisztíthatja őket és élhet tisztán (s ha ő sem képes erre, mert túlságosan függő lény, akkor ott van a magányos). Ő visszaemlékezhet rá, hogy az állatokban és növényekben minden szépség a szerelem és vágy csendes és maradandó testetöltése s láthatja, hogy az állat és növény egyforma türelemmel, készségesen egyesülve gyarapodik és növekszik, – nem fizikai kedvtelésből, nem fizikai fájdalomból, hanem szükségszerűségeknek engedve, amelyek kedvnél és fájdalomnál nagyobbak, az akaratnál és ellenállásnál hatalmasabbak. Ó, bárcsak az ember is alázatosabban fogadná, komolyabban hordozná és viselné el ezt a titkot, amely a föld legparányibb atomját is betölti, és érezné meg végre, mily rettenetesen súlyos ez, a helyett, hogy könnyen veszi. Bárcsak tisztelné ezt az ő termékenységét, amely egyetlen, akár szellemileg, akár testileg jelentkezik; mert a szellemi alkotás is a fizikaiból származik, egylényegű vele és a testi gyönyörnek mintegy lágyabb, elragadtatottabb és örökebb ismétlődése. "Alkotónak lenni, nemzeni, létrehozni" – ez a gondolat semmivé lenne a világban való folytonos igazolódása és megvalósulása nélkül, semmi az állatokból és tárgyakból kizengő ezerszólamú beleegyezés nélkül – és élvezete is azért oly leírhatatlanul szép és gazdag, mert milliók nemzésének és szülésének öröklött emlékezetével telítődött. Egyetlenegy alkotó gondolatot ezer, feledésből újjáéledő szerelmes éj tölt el fenséggel és nagysággal. És akik ilyen éjtszakákon találkoznak és ringató mámorban fonódnak össze, komoly munkát végeznek, édességet halmoznak föl, mélységet és erőt valamely eljövendő költő dalához, aki felkél majdan, hogy mondhatatlan gyönyörökről szóljon. És a jövőt idézik elő; és mégha tévednek is és vaktában ölelkeznek, a jövő mégis elközelg, életre támad egy új ember s a véletlen mélyén, amely itt látszólag történt, felébred a törvény s egy ellenállóképes, erős mag keresztülfurakodik a petesejthez, amely kitárulva úszik vele szembe. – Ne tévessze meg soha a felszín: a mélyben minden törvénnyé válik. S akik a titokkal hamisan és rosszul élnek (s ilyenek nagyon sokan vannak), csak a maguk részéről veszítik el, de mégis továbbadják, mint lezárt levelet, a nélkül, hogy tudnának róla. És ne tévelyedjék el a nevek sokfélesége s az esetek bonyolultsága között. Talán valami nagy anyaság borul közös vágyként mindenek fölé. Annak a lénynek, "aki még semmit sem teljesített" (amint Ön oly szépen mondja): a szűz leánynak a szépsége is anyaság, önmagát sejtő, készülő, aggódó és vágyakozó. Az anya szépsége szolgáló anyaság s az öregasszonyban a nagy emlékezés él. És van a férfiban is anyaság, gondolom, testi és szellemi; nemzése a szülés egy fajtája és szülés az is, amikor legbensőbb teljességéből alkot. S talán a nemek rokonabbak, mint vélnők és a világ nagy megújulása úgylehet abból ered majd, hogy a férfi és a nő megszabadulva minden téves érzéstől és ellenszenvtől, egymást nem úgy fogják keresni, mint ellentétek, hanem mint testvérek és szomszédok s úgy illeszkednek egymáshoz, mint emberek, hogy ezt a nehéz nemiséget, amely rájuk kényszeríttetett, egyszerűen, komolyan és türelmesen, – együtt hordozzák.
De ami egyszer talán sokaknak lehetséges lesz, a magányos már most előkészítheti és építheti kevésbbé tévedő kezeivel. Ezért, kedves Uram, szeresse magányosságát és a fájdalmat, amelyet okoz Önnek, viselje szépen zengő panasszal. Mert, amint mondja, távolinak érzi azokat, akik közel vannak Önhöz és ez mutatja, hogy világa már tágulni kezd. S ha közelsége távoli, akkor távolsága már a csillagok alatt van és nagyon messze; örüljön növekedésének amelybe senkit sem vihet magával és legyen jó a visszamaradókhoz, járjon biztosan és nyugodtan előttük, ne kínozza őket kétségeivel s ne rémítse bizalmával vagy örömével, – ezt úgysem tudnák megérteni. Keressen velük valami egyszerű és hű közösséget s ennek nem kell okvetlenül változnia, ha közben Ön más és más lesz is; szeresse bennük az élet egy idegen formáját és legyen kímélettel az öregedők iránt, akik félnek az egyedülléttől, amelyhez Önnek bizalma van. Kerülje el az anyagszolgáltatást a szülők és gyermekek közt mindig feszülő drámához; ez sok erejét használja el a gyermekeknek és elemészti az öregek szeretetét, amely hat és melegít, ha nem is észrevehetően. Ne kérjen tőlük tanácsot és ne számítson megértésükre, de higyjen a szeretetben, amelyet örökségként őriznek az Ön számára és bízzék benne, hogy ebben a szeretetben erő lakozik és áldás, amely alól nem kell kivonnia magát, nehogy túlmesszire menjen!
Jó, hogy mindenek előtt hivatást választ, amely önállóvá teszi Önt és minden szempontból teljesen a saját lábára állítja. Várja meg türelmesen, hogy benső élete korlátozva érzi-e magát e hivatás formája által. Én nagyon nehéznek tartom és igényesnek, mert nagyon sok konvenció terheli és feladataiban személyes felfogásnak alig enged teret. De magányossága még nagyon idegen körülmények közt is támasza és otthona lesz Önnek s belőle kiindulva mindig meg fogja találni a helyes utat.
Jókívánságaim kísérik és bizalommal gondolok Önre.
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
5. levél
Róma, 1903. okt. 29.
Kedves és tisztelt Uram,
augusztus 29-i levelét Firenzében kaptam meg és csak most felelek rá, két hónap múlva. Bocsásson meg ezért a késlekedésért, de útközben nem szívesen írok levelet, mert a levélíráshoz a legnélkülözhetetlenebb eszközökön kívül többre van szükségem: némi csendességre, magányra s egy nem túlságosan kedvetlen órára.
Rómába talán hat hete érkeztünk meg, olyan időben, amikor még üres, forró és láztól bódult volt, és ez a körülmény egyéb gyakorlati, berendezkedési nehézségekkel együtt közrejátszott abban, hogy a nyugtalanság körülöttünk sehogy sem akart véget érni és az idegenség is a hontalanság terhével nehezedett ránk. Ehhez hozzá kell még számítani, hogy Róma (arra, aki még nem ismeri) az első napokban nyomasztólag és szomorúan hat: előbányászott és fáradságosan épségben tartott múltjának gazdagsága miatt (amelyből a törpe jelen táplálkozik) élettelen és gyászos múzeumi hangulatot áraszt s a tudósok, filológusok részéről támogatott és az átlagos itáliai utazók által utánzott túlbecsülése miatt mindeme tönkrement és meghamisított tárgyaknak , amelyek végtére is nem többek, mint esetleges maradványok egy más korból és életből, mely már nem a mienk, nem is kell, hogy a mienk legyen. Végül többhetes naponként való védekezés után az ember, bár még kissé zavartan, visszatalál önmagához és azt mondja: nem, itt nincs több szépség, mint másutt és mindez a sok, nemzedékeken keresztül megcsodált tárgy, amelyet napszámoskezek javítottak és egészítettek ki, nem jelent semmit, maga is semmi, nincs szíve, nincs értéke; de van itt sok szépség, mivel mindenütt sok a szépség. Végtelen áradású, fürge víztömegek ömlenek ódon vízvezetékek ívei alatt a városba s táncolnak a sok tér fehér kőcsészéi felett, széjjel folynak az öblös, tágas medencékben és zubognak egész nap, zúgásuk belenő az éjszakába, amely itt hatalmas, csupa csillag és szellősen lágy. És kertek vannak itt, feledhetetlen fasorok és lépcsők, – lépcsők, melyeket Michelangelo tervezett, a leomló víz mintájára épült lépcsők, széles lejtőkkel, ahol egyik fok a másikból mint hullámból a hullám születik. Ilyen benyomások után összeszedjük magunkat, magunkhoz térünk abból a követelőző sokféleségből, amely itt szónokol és fecseg (s milyen beszédes!), és lassacskán felismerjük azt a néhány dolgot, amiben örökkévalóság él és ezért szerethetjük és magányosság él, amelyben csöndesen résztvehetünk.
Most még a városban, a Kapitoliumon lakom, a római művészetből ránkmaradt legszebb lovasszobor, Marcus Aurelius szobra közelében; de pár hét múlva csöndes, egyszerű helyre költözöm, egy nagy park mélyén eldugott régi pavillonba, amely a városi zajtól és bizonytalanságtól távol rejtőzik. Ott fogok lakni egész télen át, örvendezve a nagy csendességnek s ettől jó és eredményes órák ajándékát várom...
Ott már inkább otthonos leszek és akkor hosszabb levelet írok, amelyben szóbakerül majd az Ön írása is. Ma még csak azt kellene elmondanom (s talán hiba, hogy nem tettem meg már korábban), hogy a levelében bejelentett könyv, (amely az Ön munkáit tartalmazta volna) nem érkezett meg ide. Talán visszakézbesítették Önnek még Worpswedeből? (Mert csomagokat nem szabad a címzett után külföldre küldeni.) Ez a lehetőség a legkedvezőbb és szeretném, ha feltevésem beigazolódnék. Remélhetőleg nem kell az elveszésére gondolni, bár ez az itáliai postaviszonyok mellett, sajnos, nem ritkaság.
Szívesen fogadtam volna ezt a könyvet is (mint minden életjelt Önről); és időközben keletkezett verseit mindig elolvasom (ha rámbízza) és igyekszem átélni őket, amilyen jól és szívből csak tudom.
Jókívánságait és üdvözletét küldi
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
Rainer Maria Rilke-je
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
6. levél
Róma, 1903. december 23.
Kedves Kappus uram,
nem szabad köszöntésemet nélkülöznie, midőn karácsony közeleg és Ön talán az ünnep idején nehezebben viseli egyedüllétét, mint máskor. De ha észreveszi, hogy ez a magány nagy, örüljön neki; mert (így kérdje önmagát) mi lenne a magány nagyság nélkül? Csak egyféle magányosság van s az nagy és nem könnyű elviselnünk: csaknem mindenkinek vannak olyan órái, amikor szívesen elcserélné akármivel, bármilyen közönséges és olcsó közösséggel, a legközelebbivel, a legméltatlanabbal való megegyezés látszatával is...De talán éppen az ilyen órákban növekedik a magány; mert az ő növése is fájdalmas , mint a fiúké és szomorú, mint a sarjadó tavaszok. Ám ez ne tévessze meg Önt. Mégis csak erre van szükség: egyedüllétre, nagy benső magányra. Hogy magunkba mélyedjünk és órák hosszat senkivel se találkozzunk, ezt kell elérnünk. Egyedül lenni, mint ahogy gyermekkorunkban magunk voltunk, mikor a felnőttek közöttünk járkáltak, összefonódva nagy és fontosnak látszó dolgokkal s ők maguk is oly serénynek tűntek, mivel tetteikből semmit sem értettünk. S ha egy nap belátjuk, hogy foglalkozásuk szegényes, hivatásuk megmerevedett és nem függ össze többé az élettel, miért ne nézzünk rájuk továbbra is gyermekként, mint valami idegenre saját világunk mélységéből, saját magányunk tág teréből, amely maga is munka, rang és hivatás?
Miért akarnók a gyermek bölcs megnemértését védekezéssel és megvetéssel cserélni fel, mikor a megnemértés kívülállást jelent, a védekezés és megvetés azonban részvétel abban, amitől ezekkel az eszközökkel szabadulni akarunk.
Gondoljon, kedves Uram, arra a világra, amelyet magában hordoz és nevezze ezt a gondolatot, ahogy akarja; lehet ez emlékezés saját gyermekségére, vagy saját jövője utáni vágy – csak legyen figyelmes azzal szemben, ami Önben keletkezik s állítsa fölébe mindannak, amit maga körül észrevesz. Ez a legbensőbb történés Önben méltó teljes szeretetére, ezen kell valami módon dolgoznia s nem sok időt és kedvet vesztegetni arra, hogy tisztázza az emberekhez való viszonyát. Ki mondja Önnek, hogy ez a viszony egyáltalán létezik? – Tudom: a hivatása kemény és csupa ellentmondás Önnel szemben s panaszát előre láttam és tudtam, hogy jönnie kell. Most, hogy bekövetkezett, nem csillapíthatom, csak azt tanácsolom, fontolja meg, nem így van-e mindegyik hivatás, tele igényekkel, tele ellenségeskedéssel az egyes ember iránt, mintegy átitatva azoknak a gyűlöletével, akik némán és mogorván merültek el a józan kötelességteljesítésben. Azt az állást, amelyben Ön kénytelen most élni, semmivel sem terheli több konvenció, előítélet és tévedés, mint a többieket s ha akad is a szemlélődésnek nagyobb szabadságot engedő állás, olyan egyáltalán nincs, amely önmagában véve elég tágas és kényelmes volna és kapcsolatban állna azokkal a nagy valóságokkal, amelyek az igazi életet jelentik. Csak az egyes ember, a magányos állhat meg szinte tárgyként a mély törvények között és ha kilép a kelő reggelbe, vagy az eredménnyel zsúfolt estbe néz és érzi, hogy mi történik ott, akkor lehull róla minden társadalmi állás, mint a halottról a lepel, bár csupa élet veszi körül. Amit, kedves Kappus úr, most mint katonatisztnek kell tapasztalnia, hasonlóképpen érezte volna minden létező hivatásban, sőt még ha a különböző foglalkozásokon kívül egyedül a társasággal keresett volna könnyű és önálló érintkezést, ettől a szorongató érzéstől akkor sem mentesülhetne. – Mindenütt így van; de ez nem ok az aggodalomra vagy bánatra; ha semmi közösség sincsen az emberek és Ön között, próbáljon meg közelférkőzni azokhoz a dolgokhoz, amelyek nem hagyják el Önt. Itt vannak még az éjszakák, a fákon és országokon átfutó szelek; a tárgyak között s az állatoknál még csupa történés minden s ebben Ön is részt vehet, és olyanok még a gyermekek is, mint Ön volt gyermekkorában, oly szomorúak és boldogok, – s ha gyermekségére gondol, úgy ismét köztük él, a magányos gyermekek között és a felnőttek nem számítanak s méltóságuk értéktelen.
S ha komor és kínzó a gyermekkorára s a vele összefüggő egyszerűségre és csendre gondolnia, mert többé nem tud hinni Istenben, aki ott mindenütt előfordul, akkor kérdezze meg önmagát, kedves Kappus úr, hogy valóban elvesztette-e Istent? Nincs-e sokkal inkább úgy, hogy sohasem is volt a birtokában? Mert mikor lehetett volna? Azt hiszi, a gyermek képes megtartani őt, akit a férfiak is nehezen hordoznak s akinek súlya alatt meggörnyednek az aggastyánok? Azt hiszi, hogy aki valóban birtokolta őt, az elveszítheti, mint egy kis kavicsot, – vagy nem gondol arra, hogy akié ő volt, azt már csak ő veszítheti el? Ha azonban rájön, hogy gyermekségében nem volt jelen, ha úgy sejti, hogy Krisztust vágya csalta meg és Mohamedet félrevezette büszkesége s ha rémülten érzi, hogy most sincs; ebben az órában sem létezik, mikor róla beszélünk – mi jogosítja Önt arra, hogy annak, aki sohasem volt, hiányát érezze, mint valami elmúltnak és keresse, mintha elveszett volna?
Miért nem gondolja, hogy Ő az, aki jönni fog, aki öröktől fogva várható, ő az elkövetkezendő, végső gyümölcse egy fának, amelyen mi vagyunk a levelek? Mi tartja vissza attól, hogy Isten születését eljövendő időkbe vetítse ki és úgy élje életét, mint a hosszú terhesség történetének egy fájdalmas és szép napját? Hát nem látja, hogy minden, ami itt végbemegy, mindig csak újrakezdés és miért ne lehetne ez az Ő kezdete, mikor a kezdet önmagában mindig oly szép? Ha Ő a legtökéletesebb, nem kell-e értéktelenebbnek is lenni előtte, hogy kiválasztódhassék a bőségből és fölöslegből? Nem a legvégsőnek kell-e lennie, hogy mindent magábaöleljen? És mi értelmünk lenne, ha Ő, aki után sóvárgunk, már lett volna?
Miként a méhek összegyűjtik a mézet, azonképp hordjuk mi is mindenből a legédesebbjét és építjük Őt. Ezt tesszük a kicsiny, sőt jelentéktelen dolgokkal is (ha szeretetből történnek), a munkával s utána a pihenéssel, hallgatással vagy apró, magányos örömmel , mindennel, amit egyedül cselekszünk, résztvevők és társak nélkül, Őt kezdjük el, Őt, akit éppoly kevéssé fogunk megérni, mint elődeink bennünket. És ezek a régmúltak mégis bennünk élnek, hajlamként, teherként sorsunkon, vagy mint csörgedező vér és mozdulat, amely az idő mélységeiből száll fel.
Van valami, ami elveheti Öntől ezt a reményt, hogy egykor így éljen Őbenne, a Legtávolabbiban, a Legvégsőben?
Ünnepelje a karácsonyt, kedves Kappus úr, azzal a békés érzéssel, hogy neki az Ön részéről talán éppen erre az életfélelemre van szüksége, hogy elindulhasson; az átmeneti állapot e néhány napja talán éppen az az idő, mikor Önben minden Őrajta munkál, mint ahogy Ön is egykor gyermekként szüntelen Őrajta dolgozott. Legyen béketűrő, ne méltatlankodjék és gondolja el, hogy a legkevesebb, amit tehetünk, ha nem nehezítjük meg jobban létrejöttét, mint a föld a tavaszét, ha az jönni akar.
S legyen vidám és vigasztalódott.
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
Rainer Maria Rilke-je
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
7. levél
Róma, 1904. május 14..
Kedves Kappus uram,
hosszú idő telt el azóta, hogy legutolsó levelét megkaptam. Ne nehezteljen rám ezért; először munkám, azután más zavaró körülmények s végül betegeskedésem akadályozott újból és újból a válaszban, amelyet nyugodt és jó napjaimból akartam Önnek küldeni. Most megint jobban érzem magam valamelyest (a tavaszelő a maga ártalmas, szeszélyes változásaival itt is erősen érezhető volt), s így hozzájutok, hogy végre üdvözöljem Önt, kedves Kappus úr és amennyire tőlem telik, (hisz oly szívesen teszem ezt) egyet-mást hozzáfűzzek leveléhez.
Amint látja: szonettjét leírtam, mert úgy találtam, hogy szép, egyszerű és a csendes mértéktartáshoz legjobban illő formában született. Azok közül a versei közül, amelyeket eddig olvashattam, ezek a legjobbak ... És most átadom ezt a másolatot, mert tudom, milyen sok fontos és új tapasztalattal jár, ha munkánkat idegen kézírásban látjuk viszont. Olvassa úgy a verset, mintha idegen lenne és szíve mélyén érezni fogja, mennyire Önhöz tartozik.
Öröm volt számomra levelének és e szonettnek többszöri elolvasása; mindkettőt köszönöm.
És ne vezesse tévútra az, hogy van valami Önben, ami magányosságából kikívánkozik. Ha nyugodtan és megfontoltan s mintegy eszközként használja fel, — éppen ez a vágy fog segíteni Önnek abban, hogy magányát nagy területre szélesíthesse ki. Az emberek (konvenciók segítségével) mindig a könnyű, sőt a legeslegkönnyebb megoldást választották; világos azonban, hogy nekünk a nehézre kell igyekeznünk; minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni, minden ellenállással szemben.
Keveset tudunk, de az a bizonyosság sohasem hagyhat el bennünket, hogy a nehezet kell vállalnunk.
Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjük.
Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve. A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz és így szeretni — az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve, aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes a tisztázatlan, az el nem készült s még alárendelt?), hanem magasztos alkalom az egyes számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé váljék, világgá legyen, önálló teljes világgá valaki más kedvéért, - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, amely kiválasztja és nagyra hívja el.
Az ifjú embereknek (résen állva és edzve magukat éjjel-nappal) csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát lenne szabad a nekik adott szerelmet felhasználniuk. Nekik nem való a feloldódás, az odaadás és semmiféle közösség, mert ez a végső cél, amelyet most még talán egy emberélet alatt sem érhetünk el, s ők még nagyon-nagyon sokáig takarékosságra és gyűjtésre szorulnak.
De éppen ebben tévednek oly gyakran és oly súlyosan a fiatalok, hogy (mivel a türelmetlenség lényükben van) ha elfogja őket a szerelem, egymás karjaiba hullnak, kiöntik magukat úgy, amint vannak, minden zaklatottságukkal, rendetlenségükkel, zűrzavarukkal együtt ...: de mi ennek a következménye? Mit kezdhet az élet a félig-roncs értékek e halmazával, amelyet ők az ő közösségüknek hívnak és, ha ez lehetséges volna, szívesen neveznék boldogságuknak és jövőjüknek is? Itt mindegyik elveszíti önmagát a másik kedvéért és ezzel elveszíti a másikat is és még nagyon sokakat, akik eljövendők lennének.
S elveszíti a távlatokat és lehetőségeket, lágy és sejtelmes dolgok meg-megrebbenő közeledését felcseréli a terméketlen tanácstalansággal, amelyből többé semmi sem fakadhat, legfeljebb némi undor, csalódottság, szegénység, és megfutamodás valamilyen konvencióba, egyikbe a sok közül, amelyek ezen az igen veszélyes úton oly nagy számban kínálkoznak általános menedékházul. Az emberi élmények egy területe sincs annyira tele közhelyekkel, mint ez; a legválogatottabb mentőövek, csónakok és úszóhólyagok találhatók itt; a társadalmi felfogás mindenféle mentsvárakat teremtett, mivel, hajlamos lévén a szerelmi életet élvezetnek tekinteni, egyúttal könnyűvé is kellett formálnia, olcsóvá, veszélytelenné és biztossá, mint amilyenek a nyilvános szórakozások.
Igaz, hogy nagyon sok fiatalember, aki helytelenül, vagyis csak odaadóan és nem magányosan szeret (és az átlaggal ez mindig így lesz), érzi valami hiba nyomasztó súlyát és a saját, egyéni módján életképessé, gyümölcsözővé akarja tenni az állapotot, amelybe jutott; mert természetes érzése azt súgja, hogy a szerelem kérdései még kevésbbé oldhatók meg nyilvánosan, ilyen vagy amolyan megállapodás szerint, mint bármi más fontos dolog; ezek a kérdések nagyon közeliek, lélektől-lélekig hangzók és minden esetben új, különleges, csakis személyes választ igényelnek: — de önmagukból, régen megrendült magányuk mélységéből kiindulva, hogyan találhatnának kivezető utat azok, akik már egymásba merültek, nem határolódnak többé el, — akik nem különböznek, tehát semmi sajátjuk sincs? Közös gyámoltalanságból cselekednek s ha aztán a legjobb akarattal el akarják kerülni az előttük felbukkanó konvenciót (pl. a házasságot), kevésbé feltűnő, de éppoly halálosan közhelyszerű megoldás csápjai közé keverednek; mert ekkor már aztán minden konvencióvá lesz körülöttük; ha korán összeolvadt, szomorú közösségből ered a tett, akkor minden cselekvés konvencionális — minden viszonynak, amelyhez ilyen zavar vezet, megvan a maga konvenciója, akármilyen szokatlan (vagyis köznapi értelemben: erkölcstelen) legyen is. Sőt, ebben az esetben konvencionális lépés lenne még a válás is, személytelen véletlenből fakadó elhatározás, erőtlen és gyümölcstelen.
Ha komolyan megnézzük, úgy találjuk, hogy miként a halálra, amely nehéz, a szerelemre nézve sem ismertünk még fel semmi felvilágosítást, semmi megoldást, sem intő jelet, sem utat; s erre a két feladatra, amelyet titokban hordozunk s továbbadunk, a nélkül, hogy megismernénk, nem kutatható ki semmiféle általános, megegyezésen alapuló szabály.
De abban a mértékben, ahogy az életet egyénenként kezdjük megkísérelni, egyre nagyobb közelségből találkozunk ezekkel a nagy valóságokkal mi, az egyes emberek. Azok a követelések, amelyekkel a szerelem nehéz munkája fejlődésünkkel szemben fellép, nagyobbak az életnél és mi, mint kezdők, teljesítésükhöz még gyengék vagyunk. De ha mégis kitartunk és ezt a szerelmet magunkra vesszük tehernek és tanulóidőnek s magunkat mindazokban a könnyű és könnyelmű játékokban, amelyek mögé az emberek létük legkomolyabb lényege elől elrejtőznek nem vesztegetjük el - akkor talán egy kis előrehaladás és megkönnyebbülés érezhető lesz azok számára, akik majd utánunk jönnek; és talán már ez is sokat ér.
Hiszen még csak mostanában jutunk el oda, hogy az egyes embernek a másikhoz való viszonyát előítélet nélkül, semlegesen vizsgáljuk s kísérleteink az ilyen együttélés megteremtésére a múltban példa nélkül állnak. És mégis sokan vannak már, az idő múlásával, akik bátortalan kezdeményezésünkben segíteni akarnak.
A leány és az asszony új, sajátos kibontakozása közben csak átmenetileg lesz férfias jó- és rossz-szokások utánzója és férfihivatások betöltője. Az ilyen átmenetek bizonytalansága után megmutatkozik majd, hogy a nők csak azért mentek keresztül ezeknek az (olykor nevetséges) álruháknak gyakori változásain, hogy legbensőbb lényük megtisztuljon a másik nem torzító befolyásától. A nőkben közvetlenebbül, gyümölcsözőbben s meghittebben lakozik az élet s ezért alapjában véve érettebb, emberibb emberek kell, hogy legyenek, mint a könnyed, az élet felszíne alá semmiféle testi gyümölcs súlyától le nem húzott férfiak, akik önhittek, mohók és lebecsülik azt, amit állítólag szeretnek. A nőnek ez a fájdalmakban és megalázkodásokban kihordozott embersége napvilágra lép majd, ha külső állapotának változásaiban levetkőzte a csak-asszonyiság konvencióit, — és a férfiak, akik ma még nem érzik ennek jöttét, meglepődnek majd és megdöbbennek. Egy napon (s erről főkép az északi országokban tanúskodnak elvétve fel-felcsillanó jelek), egy napon megjelenik majd a leány és az asszony, akinek a neve többé nem csupán a férfiénak az ellentétét fogja jelenteni, hanem valami önállót, amelynél nem gondolunk semmiféle kiegészítésre és határra, csak az életre, a létre: az asszonyi ember.
Ez a fejlődés meg fogja változtatni a szerelmi élményt, amely most csupa tévedéssel van tele és (a túlhaladott férfiaknak eleinte nagyon is akaratuk ellenére) mindenestül át fogja alakítani olyan kapcsolattá, amely embertől emberig terjed majd s nem férfitól asszonyig. És ez az emberibb szerelem, (amely végtelenül tapintatosan és finoman, jól és tisztán fog lebonyolódni a kötésben és oldásban egyaránt) hasonlítani fog ahhoz a szeretethez, amelyet mi fáradságos küzdelemmel készítünk elő s ami abban áll, hogy két magány határolja, óvja és köszönti egymást.
És még egyet: ne higyje elveszettnek azt a nagy szerelmet, amelyet fiatal fiúként átélt; elmondhatja-e vajjon, hogy akkoriban nem érlelődtek Önben nagy és jó kívánságok, szándékok, amelyekből még most is él? Azt hiszem, hogy az a szerelem azért marad oly erősen és hatalmasan az emlékezetében, mert az első mélységes egyedülléte volt, az első lelki munka, amelyet életében végzett. — Minden jót kívánok Önnek, kedves, Kappus úr!
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
Rainer Maria Rilke-je
SZONETT
Sóhaj és panasz nélkül éltemen
borongó fájdalom vonaglik át.
Csöndes napokban hófehér virág
szent szirma hull, ha álmom még terem.
De mind gyakrabban szembenéz velem
a nagy kérdés. És eltörpülni lát,
hideg habjain megtörik a gát
és zúgó tavát szelni nem merem.
És rámzuhan a gyötrelem, borús,
mint nyári éjek szürke fénytelenje,
mikor csillag is alig ég talán —
szerelem után nyúl kezem és bús
szavakat imádkoznék elmerengve,
de nem találja őket forró szám ...
(Franz Kappus)
8. levél
Borgeby gård, Flädie, Svédország,
1904. aug. 12.
1904. aug. 12.
Szeretnék újból beszélgetni Önnel egy keveset, kedves Kappus úr, bár szinte semmi hasznosat sem mondhatok, semmit, ami segítene. Sok és nagy bánat érte Önt és el is múltak. Azt írja, hogy elmúlásuk is nehéz és lehangoló volt. De arra kérem, fontolja meg, nem úgy van-e inkább, hogy ezek a nagy szomorúságok áthatották Önt? Nem változott-e meg lelkében sok minden s nem lett-e Ön is más valahol, lényének valamelyik zugában, mialatt szomorú volt? Veszélyesek és rosszak csak azok a bánatok, amelyekkel az emberek előtt kérkedünk, hogy túlkiabáljuk őket; olyanok ezek , mint a felületesen és ostobán kezelt betegségek: csak lappanganak és kis idő múlva annál félelmesebben törnek ki; felgyülemlenek bensőnkben és élnek, de ez az élet át nem élt, elvetélt és elveszett élet, amelybe bele lehet halni. Ha képesek lennénk messzebbre látni, mint ameddig tudásunk ér és még egy kissé sejtésünk előbástyáin is túl, akkor talán nagyobb bizalommal hordoznánk el bánatainkat, mint az örömöt. Mert a bánat pillanataiban valami új, valami ismeretlen hatol belénk; érzékeink bátortalan elfogódottságban némulnak el, bensőnkben minden meghátrál, elcsendesül és az új erő, amelyet senki sem ismer, hallgatagon pihen a csendben.
Azt hiszem, szinte minden bánatunk a feszültség egy pillanata és csak mi érezzük bénítónak, mert nem halljuk már elidegenedett érzéseink életritmusát. Mert a belénkhatolt idegen érzéssel egyedül vagyunk; s mert egy percre minden meghittet és megszokottat elvett tőlünk és átmenet középpontjába helyezett, ahol nem állhatunk meg. Ezért is múlik el a szomorúság: az az új erő, amely megkeresett bennünket, belépett a szívünkbe, bement a legbelső kamrájába és többé ott sincsen már: a vérben van. És nem tapasztaljuk meg, hogy mi volt. Könnyen el lehetne hitetni velünk, hogy nem is történt semmi és mégis átalakultunk, mint ahogy megváltozik a ház, ha vendég lép be ajtaján. Nem tudjuk megmondani, ki az, aki jött, talán sohasem fogjuk tudni, de sok jel mutat arra, hogy a jövendő ilyen formában költözik belénk és bennünk alakul át, mielőtt megtörténik. S ezért olyan fontos magányosnak és figyelmesnek lennünk, amikor szomorkodunk: mert annak a látszólag eredménytelen és dermedt pillanatnak, amikor jövőnk találkozik velünk, sokkal több köze van az élethez, mint a másik hangos és véletlen időpontnak , amelyben mintegy kívülről történik meg velünk a jövő. Minél csöndesebbek, türelmesebbek és nyiltabbak vagyunk bánatunkban, annál mélyebben és zavartalanabbul hatol belénk az új, annál jobban magunkévá tehetjük, annál inkább a mi sorsunk lesz és ha egy későbbi napon "megtörténik" (azaz: belőlünk kiindulva másoknak is láthatóvá válik), akkor szívünk legmélyén rokonunk lesz és közelérezzük magunkhoz. És ez szükséges. Szükséges – és egyre inkább e felé tart majd fejlődésünk –, hogy semmi se történjék velünk, ami idegen, hanem csak az, ami régóta hozzánk tartozik. Oly sokféle mozgatóerőt kellett már átértékelnünk, majd csak felismerjük hát lassanként azt is, hogy amit mi sorsnak nevezünk, az emberből indul ki s nem kívülről hat reá. Csakhogy a legtöbben, amíg bennük élt sorsuk, nem szívták fel magukba, nem alakították át és így nem ismerhették fel azt, ami belőlük eredt; olyannyira idegen volt számukra, hogy zavart félelmükben azt hitték: éppen most kellett beléjük költöznie, mert esküdni mernének rá, hogy azelőtt semmi hasonlót sem találtak önmagukban. Mint ahogy az ember a nap mozgását sokáig tévesen ítélte meg úgy csalódik még mindig az eljövendő mozgására nézve. Kedves Kappus úr, – a jövő szilárdan áll, mi ellenben a véghetetlen térben mozgunk.
Hogyne lenne hát nehéz a dolgunk?
És ha ismét a magányosságról beszélünk, egyre világosabb lesz, hogy voltaképpen nincs mit választanunk, vagy elhagynunk. Egyedül vagyunk.
Csalhatjuk önmagunkat és tettethetjük, mintha nem így lenne. Ez minden. Sokkalta jobb tehát, ha beismerjük, hogy magunk vagyunk, sőt egyenesen ebből indulunk ki. Így persze, megeshetik az, hogy szédülünk, mert eltűnik előlünk minden biztos pont, amelyen meg szokott pihenni szemünk, nincs többé közelség és minden távoli végtelenül messze van. Ha valakit szobájából szinte minden előkészület és átmenet nélkül egy nagy hegység csúcsára állítanának, hasonlót érezhetne: páratlan bizonytalanságot, és a Névtelennek való kiszolgáltatottság csaknem megsemmisítené. Zuhanóban érezné magát vagy azt hinné, hogy kihajították az űrbe, vagy hogy ezer darabba robban szét: s micsoda hallatlan hazugságokat kellene koholnia, hogy utolérje és tisztázza érzékeinek állapotát. Aki magányossá válik, az előtt így változik meg minden távolság, minden mérték; sok ilyen változás hirtelen megy végbe s ekkor, mint a hegycsúcson álló emberben, szokatlan képzelgések és különös érzések keletkeznek és sokszor úgy látszik, hogy az elviselhetőség határán túlnőnek. De ezt is szükséges átélnünk. Létünket olyan messzemenően kell vállalnunk, amennyire csak lehet; mindennek, még a lehetetlennek is lehetségessé kell válnia benne. Alapjában véve ez az egyetlen bátorság, amely tőlünk elvárható: még a legkülönösebbnek, legcsodálatosabbnak, legérthetetlenebbnek is bátran a szemébe nézni. Véghetetlen károkat okozott az életnek, hogy az emberek ebben az értelemben gyávák voltak. Azok az élmények, amelyeket "jelenségek"-nek neveznek, az egész úgynevezett "szellemvilág", a halál és mindezek a velünk oly rokon dolgok a naponkénti elhárítás folytán annyira kiszorultak életünkből, hogy érzékszerveink, melyekkel fel tudtuk fogni őket, elkorcsosultak. Istenről nem is beszélve.
De az ismeretlentől való félelem nemcsak az egyes ember életét tette szegényebbé, hanem korlátozta az emberek egymáshoz való viszonyát is, mintha végtelen lehetőségek folyamágyából puszta partra emelte volna ki, ahol semmi sem történik. Mert nemcsak a lustaság teszi egyedül, hogy az emberi viszonyok olyan kimondhatatlanul egyhangúak és megújulás nélkül esetenként ismétlődnek, hanem a visszariadás is az új, beláthatatlan élménytől, amelyre nem érezzük magunkat elég erősnek. Aki azonban el van szánva mindenre, aki semmit sem zár ki az életéből, még a legtalányosabbat sem, az tudja csak kiaknázni létét és a másokhoz való kapcsolatát eleven valóságként élni át. Mert ha az egyesnek ezt a létét úgy képzeljük el, mint kisebb vagy nagyobb helységet, akkor kitűnik, hogy ennek a helységnek a legtöbb ember csak egy sarkát ismeri, egy ablakmélyedést vagy egy sávot belőle, amelyen fel s alá járkál. Így valamennyire biztonságban érzi magát. És mégis, – mennyivel emberibb az a veszélyes bizonytalanság, amely Poe történeteiben a foglyokat arra kényszeríti, hogy félelmes börtönük formáit kitapogassák és ne legyenek idegenek tartózkodási helyük kimondhatatlan rettegéseivel szemben. Mi azonban nem vagyunk rabok. Nem vesznek körül csapdák és hurkok és nincsen semmi, ami bennünket kínozzon, vagy aggasszon. Az életbe úgy helyeztettünk, mint a nekünk legmegfelelőbb elembe és ezenkívül a hozzá való évezredes illeszkedésünk által az élethez olyan hasonlókká váltunk; ha elcsöndesedünk, valami szerencsés mimikri segítségünkre van abban, hogy bennünket környezetünktől alig lehessen megkülönböztetni. Semmi okunk sincs rá, hogy világunkkal szemben bizalmatlanok legyünk, mert nem ellenünk irányul. Ha borzadályai vannak, azok a mi borzadályaink, ha szakadékai, azok is hozzánk tartoznak s ha vannak veszélyei is, meg kell próbálnunk szeretni őket. És ha életünket a szerint az elv szerint rendezzük be, amely azt tanácsolja, hogy mindig a nehézre igyekezzünk, akkor legmeghittebb és leghűbb barátunk lesz, ami most talán még nagyon idegennek látszik. Hogyan is feledkezhetnénk el azokról az ősi mítoszokról, amelyeket minden nemzet bölcsőjénél megtalálunk: a mítoszbeli sárkányokról, amelyek az utolsó pillanatban hercegnőkké változnak át; életünk sárkányai talán mind ilyen hercegnők és csak arra várnak, hogy egyszer szépnek és hősiesnek lássanak minket. Legmélyebb lényegében talán minden Rémület csak gyámoltalanság, amely tőlünk vár segítséget.
Ezért nem szabad megrémülnie, kedves Kappus úr, ha valami soha nem látott, nagy szomorúság merül fel Önben, ha kezein és tettein nyugtalanság fénye, vagy hős árnyéka suhan át. Gondoljon arra, hogy valami fontos történik, hogy az élet nem felejtkezett el Önről, a kezében tartja és nem engedi lezuhanni. Miért akarna életéből valami nyugtalanságot, fájdalmat vagy nehézséget kirekeszteni, amikor nem tudhatja, hogy az ilyen állapotok mivel járulnak az Ön alakításához? Miért űzeti magát azzal a kérdéssel, hogy honnan jön mindez, és hová igyekszik? Hiszen jól tudja, hogy ez csak átmeneti állapot és semmit sem kíván jobban, minthogy megváltozzék. Ha valamely életforma beteges, gondolja meg, hogy a szervezet a betegség eszközével szabadítja meg magát a belékerült idegen anyagtól; még segíteni is kell, hogy betegebb legyen, eljusson a teljes betegséghez és kitörjön, mert ez az ő előbbrejutása. Önben, kedves Kappus úr, most sok minden történik; türelmesnek kell lennie, mint a betegnek és óvatosnak, mint a lábadozónak, mert Ön talán mind a kettő. És még több: Ön az orvos is és ellenőriznie kell önmagát. De minden betegségben vannak napok, amikor az orvos nem tehet mást, csak vár. És amennyiben most a saját orvosa, Önnek is ezt kell tennie.
Ne nagyon figyelje önmagát. Ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket abból, ami történik Önnel; hagyja csak egyszerűen megtörténni.Különben könnyen odajut, hogy (erkölcsi értelemben vett) szemrehányással tekint múltjára, amely természetesen részes mindabban, ami most Önnel megesik. Gyermekkorának tévelygéseiből, kívánságaiból és vágyaiból azonban nem az működik Önben, amire emlékszik s amit elítél. Egy magányos és gyámolítatlan gyermekség rendkívüli körülményei oly nehezek, oly bonyolultak, annyiféle befolyásnak vannak kitéve s egyszersmind annyira kikapcsolódnak az igazi életösszefüggésekből, hogy amikor valami bűn lép fel benne, azt nem szabad minden további nélkül bűnnek neveznünk. Általában óvatosan kell bánnunk az elnevezésekkel, egy vétkes tettnek gyakran csak a neve az, ami tönkretesz egy életet s nem maga az a névtelen és személyes cselekvés, amit talán az az élet, mint határozott, saját szükségszerűségét, fáradság nélkül elviselhetett volna. És az erőpazarlás csak azért tűnik oly nagynak Ön előtt, mert túlbecsüli a győzelmet; nem az a nagy teljesítmény, amit Ön annak vél, bár érzését tekintve igaza van, – az a nagy, hogy valamit akkor már annak a csalásnak a helyére állíthatott, valami igazit és valódit. E nélkül győzelme csak morális reakció lett volna, távolabbi jelentőség nélkül, így azonban életének egy szakasza lett. Az Ön életének, kedves Kappus úr, amelyre oly sok jókívánsággal gondolok. Emlékszik rá, hogy mennyire vágyódott ez az élet gyermekségéből a nagyság felé? Én látom most, hogy a nagynál tovább, a még nagyobb felé vágyódik. És azért nem szűnik a nehézség, de ezért lesz állandó a növekedés is.
És ha valamit még el kell mondanom Önnek, az ez: ne higgye, hogy az, aki vigasztalni próbálja Önt, fáradság nélkül él az egyszerű és csöndes szavak között, amelyek néha jót tesznek Önnek. Az ő élete is sok törődéssel és szomorúsággal terhes és messze az Öné mögött marad. Ha azonban másképp lenne, sohasem találhatta volna meg azokat a szavakat.
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
9. levél
Furuborg, Jonsered, Svédország,
1904. november 4.
Kedves Kappus uram,
ebben az időben, amely levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam foglalva, hogy nem írhattam. És ma is nehezemre esik az írás, mert sok levelet kellett már írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha diktálhatnék, akkor sok mindent mondanék Önnek, így azonban válaszként hosszú levelére csak néhány szót kap.
Gyakran gondolok Önre kedves Kappus úr, és oly koncentrált kívánságokkal, hogy ennek tulajdonképpen valahogyan segítenie kell Önön. Hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet nélkül és várjuk ki azt, ami jönni fog.
Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri – már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza.
És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?
És kételkedésből is válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét építik.
Ez minden kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról és arról, hogy mindkettő nagy és csodálatos.
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
1904. november 4.
Kedves Kappus uram,
ebben az időben, amely levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam foglalva, hogy nem írhattam. És ma is nehezemre esik az írás, mert sok levelet kellett már írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha diktálhatnék, akkor sok mindent mondanék Önnek, így azonban válaszként hosszú levelére csak néhány szót kap.
Gyakran gondolok Önre kedves Kappus úr, és oly koncentrált kívánságokkal, hogy ennek tulajdonképpen valahogyan segítenie kell Önön. Hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet nélkül és várjuk ki azt, ami jönni fog.
Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri – már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza.
És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?
És kételkedésből is válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét építik.
Ez minden kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról és arról, hogy mindkettő nagy és csodálatos.
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
10. levél
Párizs, 1908. Karácsony másodnapja
Tudatnom kell Önnel, kedves Kappus úr, hogy szép levelével milyen örömöt szerzett nekem. A hírek, amelyeket közöl, most ismét valóban jónak nevezhetők és minél hosszasabban gondolkozom rajtuk, annál inkább úgy találom, hogy csakugyan jók. Voltaképpen Karácsony estéjére akartam ezt Önnek megírni, de ezen a télen nagyon mélyen és szinte megszakítás nélkül merültem el munkámba, s így a régi ünnep oly gyorsan érkezett meg, hogy alig volt időm a legszükségesebb intézkedésekre az írás mérséklésére vonatkozólag.
De gyakran gondoltam Önre ezekben az ünnepnapokban és elképzeltem, milyen csendességben élhet abban a magányos erődben a kopár hegyek között, amelyeken úgy viharzanak át a hatalmas déli szelek, mintha nagy falatokban le akarná nyelni őket.
Mérhetetlen nagynak kell lennie a csendnek, amelyben ezek a hangok és mozgások elférnek és ha meggondolom, hogy mindehhez még hozzájárul és velük együtt zeng a távoli tenger jelenléte, talán mint e történelem előtti harmónia legbensőségesebb hangja, – akkor csak azt kívánhatom Önnek, hogy bizalommal és türelmesen engedje át magát e nagyszerű magány alakító munkájának, amelyet többé semmi sem törölhet ki életéből s amely minden átélni- s tennivalójában hatni fog csendesen és döntően és névtelen befolyásként tovább folytatódik, mint ahogy elődeink vére továbbcsörgedez bennünk s a mienkével keveredve tesz bennünket azzá az egyszerivé és meg-nem-ismétlődővé, akik életünk minden fordulatában vagyunk.
Igen örülök, hogy Önnek ilyen szilárd, kézzelfogható állása van, ez a rangja, ez az egyenruhája, ez a szolgálata, mindez a gyakorlati és körülhatárolt dolog, ami a hasonlóképpen elkülönített csekély számú legénység környezetében komoly és szükséges jelleget nyer és a katonai hivatás játékos és időtöltő mivoltán túl éber munkát jelent s nemcsak megengedi az önálló résen-állást, hanem egyenesen arra nevel. És csak ez a szükséges, hogy olyan körülmények közt legyünk, amelyek formáló hatással vannak ránk és időnként hatalmas, természetes tények elé állítanak.
Az élet egyik fajtája csak a művészet, és életünkkel akkor is készülhetünk rá, ha nem is tudunk róla; minden valóságosban közelebb vagyunk hozzá és inkább szomszédai vagyunk, mint a nem-valóságos, félig művészi hivatásokban, mert ezek miközben bizonyos művészetközelséggel ámítanak, minden művészet lényegét gyakorlatilag tagadják és támadják, mint például az egész újságírás, csaknem minden kritika és az úgynevezett irodalom háromnegyed része.
Egyszóval – örülök, mert Ön túljutott azon azon a veszélyen, hogy mindebbe belekeveredjék és valahol a valóságban meggyökerezve él magányosan és bátran. Bárcsak megerősítené és megtartaná Önt ebben az előttünk álló év.
Mindig hű barátja:
R. M. Rilke
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
Rilke Levelek I-IV. kötetéről
Báthori Csabával Kácsor Zsolt beszélgetett
Báthori Csaba húszéves munkával lefordította a nagy osztrák költő, Rainer Maria Rilke levelezését. Kétezer-ötszáz oldalon, négy vaskos kötetben adta ki a Napkút. A roppant méretű anyagról a fordító lapunknak azt mondta: a levelek a tömény figyelem, személyes odafordulás és stiláris ragyogás rendkívüli alakzatai.
 |
| Rainer Maria Rilke |
- Ennek több oka lehet. Rilke magyar rajongói – Nemes Nagy Ágnesre, Szabó Edére, Rónay Györgyre gondolok – nemigen juthattak hozzá magához a forrásanyaghoz. A költő hatalmas levelezése német nyelvterületen sem jelent meg összességében a mai napig – nemhogy összkiadás nincs egyben, de az összes levél sem jelent meg. Én hetvenkét kötetből szedtem össze a magyar anyagot, s ezeknek megszerzése nem kis akadályokba ütközött. Magyarországon, állítom, nincs intézmény, amely a forrásoknak akár egy tizedével rendelkezne. A másik ok az lehet, hogy a levelezés jelentőségéhez mért, ahhoz illő terjedelmű válogatás hosszabb időt, mondhatnám: elhivatást követel a fordítótól. Jószerével le kell mondania saját műveinek egy részéről, hogy ennek a másiknak, egyszeri lángelmének nyelvünkön belül saját hangot, hangnemet teremtsen. A szótári értelmet meghaladó tudás útján a magyar nyelven belül is külön világot kell kimesterkedni, hogy megpróbáljuk megközelíteni Rilke rendkívüli intenzitását.
Húsz évig foglalkozott e levelezéssel. Mit tudott meg Rilkéről?
- A költészete roppant elvont, nehezen megközelíthető kincsestár. Aki leveleit olvassa, egy katonai-hivatalnoki szigorral élő, csak az életmű létrehozására összpontosító, polgári értelemben szinte kíméletlen alkattal szembesül. Ami költészetében oly lenyűgöző, parancsszerűen sugallt eszmerendszernek tűnik, a valóságban aprólékosan megszervezett, céltudatos életgyakorlatot takar. És olyan elvek megvalósulását, amelyek nélkül lehetetlen ilyen életművet létrehozni. Kiemelném a magány feltétlen keresését, az író közéleti szerepének elutasítását és a nyilvános közlési tevékenység takarékosságát.
Ezek az írások már-már műalkotások. Rilke is annak tekintette? Tudatosan alakította ki a levelezési stílusát?
- Igen, semmi kétség, Rilke levelei a stiláris ragyogás rendkívüli alakzatai. Ő maga ugyan váltig hangoztatta, hogy az írói toll és a levelezői toll különbözik egymástól, mi, olvasói, mégis azt mondhatjuk, itt minden egyben van: tökéletes formálás, személyes mondandó, a levélpartner figyelembevétele és az őszinte, komoly beszéd. Rilke ugyan sokszor válaszol kortársainak, de ami még fontosabb: szereti magukat a kérdéseket. A levelek zöme éppen a partnerek hagyatékából került elő. A levelezés három nagy oszlopa Lou Andreas-Salomé, Thurn und Taxis hercegné és Anton Kippenberg, ő volt Rilke kiadója, esetében azonban a reakciókat is láthatjuk. A megjelenést természetesen a személyes érzékenység, az örökösi hiúság vagy pénzéhség is hátráltathatta. A családtagokkal folytatott levelezés csak nemrég jelent meg, a költő édesanyjának írott lapjai csak pár esztendeje ismeretesek, a válaszokat itt sem ismerjük, sőt a közelmúltban megjelent két hatalmas kötet sem tartalmazza – még mindig nem! – a katonaiskolai időszakban keletkezett anyagot. A feleségnek, Clara Rilkének írt levelek is csak részben nyilvánosak még.
Lehet-e tudni, Rilke miért írt ennyit? Elképesztő ez a levélmennyiség.
- Egész életét előkelő környezetben, de hallatlan személyes szerénységben töltötte. Nincstelen lévén, szüksége volt tehetős meghívóinak nagylelkűségére, Thurn und Taxis hercegné nemcsak Európa különböző szegleteiben birtokolt ingatlanait bocsátotta a költő rendelkezésére, hanem tudást, kitekintést, európai ismertséget is „felmutatott” a költőnek: lefordította olaszra vagy franciára Rilke egy-egy művét, összeismertette Rudolf Kassnerral, aki nélkül az Elégiák soha nem jöttek volna létre. Persze hogy ömlöttek a levelek.
Kinek ajánlja és szánja ezt a négy kötetet?
- Aki egy cella falát áttöri, az vagy a szomszéd cellában ébred, vagy elnyeri a szabadságot. A levelezés, azt hiszem, szabadsággá magasítja azt a tétova rajongást, amelyet a többség szemében Rilke hét pecséttel elzárt költészete a levelek ismerete nélkül jelent.
*
RAINER MARIA RILKE: LEVELEK I–IV.
Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest, 2014, 2559 oldal
Az írás a Népszabadság 2015. 10. 08. számában jelent meg.
- A költészete roppant elvont, nehezen megközelíthető kincsestár. Aki leveleit olvassa, egy katonai-hivatalnoki szigorral élő, csak az életmű létrehozására összpontosító, polgári értelemben szinte kíméletlen alkattal szembesül. Ami költészetében oly lenyűgöző, parancsszerűen sugallt eszmerendszernek tűnik, a valóságban aprólékosan megszervezett, céltudatos életgyakorlatot takar. És olyan elvek megvalósulását, amelyek nélkül lehetetlen ilyen életművet létrehozni. Kiemelném a magány feltétlen keresését, az író közéleti szerepének elutasítását és a nyilvános közlési tevékenység takarékosságát.
Lehet-e tudni, Rilke miért írt ennyit? Elképesztő ez a levélmennyiség.
- Egész életét előkelő környezetben, de hallatlan személyes szerénységben töltötte. Nincstelen lévén, szüksége volt tehetős meghívóinak nagylelkűségére, Thurn und Taxis hercegné nemcsak Európa különböző szegleteiben birtokolt ingatlanait bocsátotta a költő rendelkezésére, hanem tudást, kitekintést, európai ismertséget is „felmutatott” a költőnek: lefordította olaszra vagy franciára Rilke egy-egy művét, összeismertette Rudolf Kassnerral, aki nélkül az Elégiák soha nem jöttek volna létre. Persze hogy ömlöttek a levelek.
Kinek ajánlja és szánja ezt a négy kötetet?
- Aki egy cella falát áttöri, az vagy a szomszéd cellában ébred, vagy elnyeri a szabadságot. A levelezés, azt hiszem, szabadsággá magasítja azt a tétova rajongást, amelyet a többség szemében Rilke hét pecséttel elzárt költészete a levelek ismerete nélkül jelent.
*
Válogatta, fordította, utószóval ellátta: Báthori Csaba, Napkút Kiadó, Budapest, 2014, 2559 oldal
Az írás a Népszabadság 2015. 10. 08. számában jelent meg.
A HOLMI szerkesztőinek levele
1993. szeptember (1335. p.)
A folyóirat-szerkesztés nagyobbik része "éjszakai" - az olvasó nem láthatja. A minden beküldött kézirathoz hozzáfűzött - néha csak egymondatos, néha viszont több oldalas - kommentárok, a minden hétfői, gyakran igencsak szenvedélyes viták, a felkérő, a javításra, újragondolásra felszólító, illetve visszaküldő levelek. Hétről hétre írunk (többek között) pályakezdő költőknek és íróknak. S mivel a modern kultúra egyik legfőbb múzsája a kétely, a bizonytalanság, újra meg újra fölmerül: mi az, ami mondható e levelekben?
Arra gondoltunk, megtanácskozzuk ezt a kérdést pályatársainkkal. Szemünk előtt Rainer Maria Rilke LEVELEK EGY IFJÚ KÖLTŐHÖZ című írása lebegett. A tíz levélből az elsőt, a legáltalánosabb érdekűt, megküldtük számos írónak és költőnek (s most - harminckét év után először - emlékeztetőül újra közreadjuk). Megkértük őket: írnának levelet egy ifjú költőhöz. Azt reméltük, hogy beszédmódok lehetőségei rajzolódnak majd ki, a megszólítottak párbeszédre lépnek egy képzeletbeli vagy valóságos pályakezdővel, a kilencven évvel ezelőtti párbeszéd résztvevőivel, és velünk, a Holmi szerkesztőivel. Fölsejlik egy új magyar ars poetica, pontosabban új ars poeticák sejlenek föl.
Korántsem válaszolt mindenki; nem is vártuk ezt. Bizonyára volt, akinek egyszerűen nem fért bele a programjába a válasz, volt, aki nem tartotta ösztönzőnek ötletünket (bár - mint olvasóink látni fogják - ennek indoklását is örömmel közöljük), volt, aki nem gondol jó szívvel folyóiratunkra, s végül lehetnek akár jelentős írók is, akik vagy nem állnak sem képzeletbeli, sem valóságos kapcsolatban utódaikkal, vagy csak egyszerűen nem szeretnek fogalmi nyelven megszólalni.
Köszönet azoknak, akik válaszoltak. E számunk levelezési rovatában elkezdjük írásaik közreadását, ám legalább fél évbe telik, amíg mindegyik feleletre sor kerül.