Róma, 1904. május 14..
Kedves Kappus uram,
hosszú idő telt el azóta, hogy legutolsó levelét megkaptam. Ne nehezteljen rám ezért; először munkám, azután más zavaró körülmények s végül betegeskedésem akadályozott újból és újból a válaszban, amelyet nyugodt és jó napjaimból akartam Önnek küldeni. Most megint jobban érzem magam valamelyest (a tavaszelő a maga ártalmas, szeszélyes változásaival itt is erősen érezhető volt), s így hozzájutok, hogy végre üdvözöljem Önt, kedves Kappus úr és amennyire tőlem telik, (hisz oly szívesen teszem ezt) egyet-mást hozzáfűzzek leveléhez.
Amint látja: szonettjét leírtam, mert úgy találtam, hogy szép, egyszerű és a csendes mértéktartáshoz legjobban illő formában született. Azok közül a versei közül, amelyeket eddig olvashattam, ezek a legjobbak ... És most átadom ezt a másolatot, mert tudom, milyen sok fontos és új tapasztalattal jár, ha munkánkat idegen kézírásban látjuk viszont. Olvassa úgy a verset, mintha idegen lenne és szíve mélyén érezni fogja, mennyire Önhöz tartozik.
Öröm volt számomra levelének és e szonettnek többszöri elolvasása; mindkettőt köszönöm.
És ne vezesse tévútra az, hogy van valami Önben, ami magányosságából kikívánkozik. Ha nyugodtan és megfontoltan s mintegy eszközként használja fel, — éppen ez a vágy fog segíteni Önnek abban, hogy magányát nagy területre szélesíthesse ki. Az emberek (konvenciók segítségével) mindig a könnyű, sőt a legeslegkönnyebb megoldást választották; világos azonban, hogy nekünk a nehézre kell igyekeznünk; minden élőlény ezt vállalja, a Természetben a maga módján nő és védekezik minden, önmagából fejlődik sajátossá és mindenáron megkísérel azzá válni, minden ellenállással szemben.
Keveset tudunk, de az a bizonyosság sohasem hagyhat el bennünket, hogy a nehezet kell vállalnunk.
Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjük.
Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve. A tanulóidő azonban mindig hosszú, lezárt időszakasz és így szeretni — az messzire és mélyen az életbe nyúló magányt, fokozottabb és elmélyültebb egyedüllétet jelent arra nézve, aki szeret. A szerelem eleinte egyáltalán nem feloldódás, odaadás és mással való egyesülés (mert miféle egyesülésre lenne képes a tisztázatlan, az el nem készült s még alárendelt?), hanem magasztos alkalom az egyes számára, hogy érlelődjék, önmagában valamivé váljék, világgá legyen, önálló teljes világgá valaki más kedvéért, - nagy és sokat kívánó igény vele szemben, amely kiválasztja és nagyra hívja el.
Az ifjú embereknek (résen állva és edzve magukat éjjel-nappal) csakis ilyen értelemben, mint önmagukon végzendő munkát lenne szabad a nekik adott szerelmet felhasználniuk. Nekik nem való a feloldódás, az odaadás és semmiféle közösség, mert ez a végső cél, amelyet most még talán egy emberélet alatt sem érhetünk el, s ők még nagyon-nagyon sokáig takarékosságra és gyűjtésre szorulnak.
De éppen ebben tévednek oly gyakran és oly súlyosan a fiatalok, hogy (mivel a türelmetlenség lényükben van) ha elfogja őket a szerelem, egymás karjaiba hullnak, kiöntik magukat úgy, amint vannak, minden zaklatottságukkal, rendetlenségükkel, zűrzavarukkal együtt ...: de mi ennek a következménye? Mit kezdhet az élet a félig-roncs értékek e halmazával, amelyet ők az ő közösségüknek hívnak és, ha ez lehetséges volna, szívesen neveznék boldogságuknak és jövőjüknek is? Itt mindegyik elveszíti önmagát a másik kedvéért és ezzel elveszíti a másikat is és még nagyon sokakat, akik eljövendők lennének.
S elveszíti a távlatokat és lehetőségeket, lágy és sejtelmes dolgok meg-megrebbenő közeledését felcseréli a terméketlen tanácstalansággal, amelyből többé semmi sem fakadhat, legfeljebb némi undor, csalódottság, szegénység, és megfutamodás valamilyen konvencióba, egyikbe a sok közül, amelyek ezen az igen veszélyes úton oly nagy számban kínálkoznak általános menedékházul. Az emberi élmények egy területe sincs annyira tele közhelyekkel, mint ez; a legválogatottabb mentőövek, csónakok és úszóhólyagok találhatók itt; a társadalmi felfogás mindenféle mentsvárakat teremtett, mivel, hajlamos lévén a szerelmi életet élvezetnek tekinteni, egyúttal könnyűvé is kellett formálnia, olcsóvá, veszélytelenné és biztossá, mint amilyenek a nyilvános szórakozások.
Igaz, hogy nagyon sok fiatalember, aki helytelenül, vagyis csak odaadóan és nem magányosan szeret (és az átlaggal ez mindig így lesz), érzi valami hiba nyomasztó súlyát és a saját, egyéni módján életképessé, gyümölcsözővé akarja tenni az állapotot, amelybe jutott; mert természetes érzése azt súgja, hogy a szerelem kérdései még kevésbbé oldhatók meg nyilvánosan, ilyen vagy amolyan megállapodás szerint, mint bármi más fontos dolog; ezek a kérdések nagyon közeliek, lélektől-lélekig hangzók és minden esetben új, különleges, csakis személyes választ igényelnek: — de önmagukból, régen megrendült magányuk mélységéből kiindulva, hogyan találhatnának kivezető utat azok, akik már egymásba merültek, nem határolódnak többé el, — akik nem különböznek, tehát semmi sajátjuk sincs? Közös gyámoltalanságból cselekednek s ha aztán a legjobb akarattal el akarják kerülni az előttük felbukkanó konvenciót (pl. a házasságot), kevésbé feltűnő, de éppoly halálosan közhelyszerű megoldás csápjai közé keverednek; mert ekkor már aztán minden konvencióvá lesz körülöttük; ha korán összeolvadt, szomorú közösségből ered a tett, akkor minden cselekvés konvencionális — minden viszonynak, amelyhez ilyen zavar vezet, megvan a maga konvenciója, akármilyen szokatlan (vagyis köznapi értelemben: erkölcstelen) legyen is. Sőt, ebben az esetben konvencionális lépés lenne még a válás is, személytelen véletlenből fakadó elhatározás, erőtlen és gyümölcstelen.
Ha komolyan megnézzük, úgy találjuk, hogy miként a halálra, amely nehéz, a szerelemre nézve sem ismertünk még fel semmi felvilágosítást, semmi megoldást, sem intő jelet, sem utat; s erre a két feladatra, amelyet titokban hordozunk s továbbadunk, a nélkül, hogy megismernénk, nem kutatható ki semmiféle általános, megegyezésen alapuló szabály.
De abban a mértékben, ahogy az életet egyénenként kezdjük megkísérelni, egyre nagyobb közelségből találkozunk ezekkel a nagy valóságokkal mi, az egyes emberek. Azok a követelések, amelyekkel a szerelem nehéz munkája fejlődésünkkel szemben fellép, nagyobbak az életnél és mi, mint kezdők, teljesítésükhöz még gyengék vagyunk. De ha mégis kitartunk és ezt a szerelmet magunkra vesszük tehernek és tanulóidőnek s magunkat mindazokban a könnyű és könnyelmű játékokban, amelyek mögé az emberek létük legkomolyabb lényege elől elrejtőznek nem vesztegetjük el - akkor talán egy kis előrehaladás és megkönnyebbülés érezhető lesz azok számára, akik majd utánunk jönnek; és talán már ez is sokat ér.
Hiszen még csak mostanában jutunk el oda, hogy az egyes embernek a másikhoz való viszonyát előítélet nélkül, semlegesen vizsgáljuk s kísérleteink az ilyen együttélés megteremtésére a múltban példa nélkül állnak. És mégis sokan vannak már, az idő múlásával, akik bátortalan kezdeményezésünkben segíteni akarnak.
A leány és az asszony új, sajátos kibontakozása közben csak átmenetileg lesz férfias jó- és rossz-szokások utánzója és férfihivatások betöltője. Az ilyen átmenetek bizonytalansága után megmutatkozik majd, hogy a nők csak azért mentek keresztül ezeknek az (olykor nevetséges) álruháknak gyakori változásain, hogy legbensőbb lényük megtisztuljon a másik nem torzító befolyásától. A nőkben közvetlenebbül, gyümölcsözőbben s meghittebben lakozik az élet s ezért alapjában véve érettebb, emberibb emberek kell, hogy legyenek, mint a könnyed, az élet felszíne alá semmiféle testi gyümölcs súlyától le nem húzott férfiak, akik önhittek, mohók és lebecsülik azt, amit állítólag szeretnek. A nőnek ez a fájdalmakban és megalázkodásokban kihordozott embersége napvilágra lép majd, ha külső állapotának változásaiban levetkőzte a csak-asszonyiság konvencióit, — és a férfiak, akik ma még nem érzik ennek jöttét, meglepődnek majd és megdöbbennek. Egy napon (s erről főkép az északi országokban tanúskodnak elvétve fel-felcsillanó jelek), egy napon megjelenik majd a leány és az asszony, akinek a neve többé nem csupán a férfiénak az ellentétét fogja jelenteni, hanem valami önállót, amelynél nem gondolunk semmiféle kiegészítésre és határra, csak az életre, a létre: az asszonyi ember.
Ez a fejlődés meg fogja változtatni a szerelmi élményt, amely most csupa tévedéssel van tele és (a túlhaladott férfiaknak eleinte nagyon is akaratuk ellenére) mindenestül át fogja alakítani olyan kapcsolattá, amely embertől emberig terjed majd s nem férfitól asszonyig. És ez az emberibb szerelem, (amely végtelenül tapintatosan és finoman, jól és tisztán fog lebonyolódni a kötésben és oldásban egyaránt) hasonlítani fog ahhoz a szeretethez, amelyet mi fáradságos küzdelemmel készítünk elő s ami abban áll, hogy két magány határolja, óvja és köszönti egymást.
És még egyet: ne higyje elveszettnek azt a nagy szerelmet, amelyet fiatal fiúként átélt; elmondhatja-e vajjon, hogy akkoriban nem érlelődtek Önben nagy és jó kívánságok, szándékok, amelyekből még most is él? Azt hiszem, hogy az a szerelem azért marad oly erősen és hatalmasan az emlékezetében, mert az első mélységes egyedülléte volt, az első lelki munka, amelyet életében végzett. — Minden jót kívánok Önnek, kedves, Kappus úr!
az Ön
Rainer Maria Rilke-je
Rainer Maria Rilke-je
SZONETT
Sóhaj és panasz nélkül éltemen
borongó fájdalom vonaglik át.
Csöndes napokban hófehér virág
szent szirma hull, ha álmom még terem.
De mind gyakrabban szembenéz velem
a nagy kérdés. És eltörpülni lát,
hideg habjain megtörik a gát
és zúgó tavát szelni nem merem.
És rámzuhan a gyötrelem, borús,
mint nyári éjek szürke fénytelenje,
mikor csillag is alig ég talán —
szerelem után nyúl kezem és bús
szavakat imádkoznék elmerengve,
de nem találja őket forró szám ...
(Franz Kappus)
