Furuborg, Jonsered, Svédország,
1904. november 4.
Kedves Kappus uram,
ebben az időben, amely levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam foglalva, hogy nem írhattam. És ma is nehezemre esik az írás, mert sok levelet kellett már írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha diktálhatnék, akkor sok mindent mondanék Önnek, így azonban válaszként hosszú levelére csak néhány szót kap.
Gyakran gondolok Önre kedves Kappus úr, és oly koncentrált kívánságokkal, hogy ennek tulajdonképpen valahogyan segítenie kell Önön. Hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet nélkül és várjuk ki azt, ami jönni fog.
Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri – már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza.
És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?
És kételkedésből is válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét építik.
Ez minden kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról és arról, hogy mindkettő nagy és csodálatos.
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
1904. november 4.
Kedves Kappus uram,
ebben az időben, amely levélváltás nélkül telt el, részben úton voltam, részben úgy el voltam foglalva, hogy nem írhattam. És ma is nehezemre esik az írás, mert sok levelet kellett már írnom, úgyhogy fáradt a kezem. Ha diktálhatnék, akkor sok mindent mondanék Önnek, így azonban válaszként hosszú levelére csak néhány szót kap.
Gyakran gondolok Önre kedves Kappus úr, és oly koncentrált kívánságokkal, hogy ennek tulajdonképpen valahogyan segítenie kell Önön. Hogy leveleim valóban segítségére vannak, abban sokszor kételkedem. Ne mondja, hogy csakugyan használnak. Fogadja el őket nyugodtan, különösebb köszönet nélkül és várjuk ki azt, ami jönni fog.
Talán semmi célja, hogy most kitérjek az Ön egyes szavaira; mert amit mondhatnék az Ön vonzódásáról a kétely iránt, vagy tehetetlenségéről a külső és benső élet összehangolása terén, vagy mindarról, ami Önt gyötri – már elmondtam és csak megismételhetem azt a kívánságot, hogy elegendő türelmet kell találnia önmagában a tűréshez és elegendő egyszerűséget a hithez; egyre több és több bizalommal kellene lennie a nehézségekhez és a mások közti magányhoz. És egyébiránt hagyja szabadon folyni az életet. Higgye el nekem: mindenesetre az életnek van igaza.
És az érzelmek: minden érzés tiszta, amely összefogja erejét és felemeli Önt; tisztátalan az az érzés, amely lényének csak egyik oldalát ragadja meg és így elemészti. Minden gondolat jó, amelyet nem kell szégyellnie gyermeksége előtt. Helyes mindaz, ami többé teszi Önt, mint ami eddig legjobb óráiban volt. Minden elmélkedés jó, ha egész vérében van, ha nem mámor, nem zavarosság, hanem öröm, amelynek a mélyére lehet látni. Érti, mire gondolok?
És kételkedésből is válhatik jótulajdonság, ha megneveli. Tudatossá kell válnia, kritikává kell hogy legyen. Valahányszor el akar pusztítani valamit, kérdezze meg, hogy miért tartja csúnyának, követeljen tőle bizonyítékokat, vizsgálja meg és akkor talán tanácstalannak, zavartnak, sőt zsémbesnek is fogja találni. De ne engedjen, követeljen érveket és cselekedjék minden alkalommal így, figyelmesen és következetesen és eljön majd a nap, amikor a kétely rombolóból az Ön legjobb munkatársává lesz, és talán a legokosabbá mindazok közt, amelyek az Ön életét építik.
Ez minden kedves Kappus úr, amit ma elmondhattam Önnek. De egyidejűleg elküldöm egy kis költeményem különlenyomatát, amely most jelent meg a prágai "Német Munka" c. lapban. Ebben a versben tovább beszélek Önnel az életről, és a halálról és arról, hogy mindkettő nagy és csodálatos.
Az Ön
Rainer Maria Rilke-je
fordította: Szabó Ede
Egyetemi Nyomda, Budapest 1947
